Reggeli kávé

– Tanár úr! A vekker-óra szólt már, tanár úr! Nem tetszik kelni? Itt a kávé!
– Tudom, Danicsekné, mindjárt! Ébren vagyok régen, csak úgy ábrándozok; még van idő fél nyolcig. Tegye csak le a kis árpalét! Zsupsz…
– Na, csak egy kicsit ömlött ki!
– De könyvre, Danicsekné… jaj! Erre a szép könyvemre, nézze! Milyen régi, milyen becses kis holmi ez, hogy szeretem! Ezt az avítt pézsmaszagát, ezt a finom elefántcsont színét a lapoknak. Nézze Ninon L’Enclos portréját, az édeset; a virágos, habos krinolinja fodrát érte… És ezt a másikat is… Istenem, a Szajna-híd alatt vettem néhány frankért, senki más fel nem fedezte volna… a mocskos papírrongyok közt ezt a kicsiny rézkarcot, Rembrandt isteni, bozontos fejét ezzel a füttyös és csodálkozó, vastag szájával, ezekkel a mókásra kerekített, szép állatszemeivel, melyekben oly mély, oly nagy és megrendítő aggodalom ül… Mondja, Danicsekné szívem: látja maga, látja maga, hogy micsoda isteni és szívettépő és leborulni való szépség és művészet van ebben?… És milyen hiába?

Forrás: Kaffka Margit: Csendes válságok. MEK