Ek­kor már las­san vir­rad­ni kez­dett, ötre járt az óra. Vaj­da előke­res­te a szárító kulcsát, hogy zárja ki az ajtót. Ere­de­ti­leg úgy szólt a lakásel­osztók ren­del­kezése, hogy ezt a he­lységet csak a föld­szin­ti lakók használhatják, kik­nek nincs erkélyük, és kik­nek lakásuk – épp a szárító és a pin­ce­lejáró mi­att – ki­sebb (két szobás, nem három, mint a többi­eké). Igen ám, de a föld­szin­ti lakók idővel építet­tek saját szakálluk­ra erkélye­ket, így old­va meg a ru­haszárítás kényes kérdését, a szárítót pe­dig bi­cik­li­tartóvá léptették elő, avagy deg­radálták.

Jó, jó, mondták ek­kor a pa­nel többi lakói, de nekünk sincs hol tar­ta­ni azt a fránya bi­cik­lit, nem le­het­ne, hogy mi is bet­együk oda? A föld­szin­ti­ek en­ged­tek a nyomásnak, be­le­egyez­tek, hogy másol­tas­son min­den­ki kul­csot magának, és használja a 4×5 négy­zetméter­nyi he­lységet bi­cik­li­istállóként, eset­leg ba­ba­ko­csi–garázsként. Ek­kor Vaj­daék is éltek a kulcsmásolás le­hetőségével, bár bi­cik­lijük nem volt, s a ba­ba­ko­csizás aktuálissá tételét is csak ha­laszt­gatták. Ráérünk mi még arra, mon­do­gatták bi­zony­ta­la­nul.
Vaj­da so­kat szöszmötölt a kulccsal, a zár a sok használattól ko­pott volt, ne­he­zen működött. Ami­kor végre belökte az ajtót, egy patkányt vélt meg­pil­lan­ta­ni, mely épp a sa­rok felé ira­mo­dott. Talán ez az a patkány…, fu­tott át Vaj­da agyán, miközben a bi­cik­li­ket szemügyre vet­te. Egészen jól esett rájuk pil­lan­ta­ni a nyug­ha­tat­lan történetű em­be­rek után, békéseb­bek­nek és kiszámíthatóbbak­nak tűntek, mint azok. Pe­dig egy egész ha­lom volt belőlük, vi­szony­lag ren­det­lenül egymásra dobálva.
– Te jó Is­ten, mennyi bi­cik­li! – sza­ladt ki a száján.
– Igen, van elég – hal­lott egy nyu­godt, kimért választ.
No­fe­ne, ez ki?, lepődött meg Vaj­da, aztán a hom­lokára csa­pott és el­ne­vet­te magát, va­la­hogy úgy, hogy per­sze, a hely szel­le­me, ki más le­het­ne. Aki min­denütt ott van, még sincs se­hol.
– Örülök, hogy itt talállak – mond­ta kissé za­var­tan.
– Én min­dig itt va­gyok – vála­szol­ta az gúnyos éllel – csak ritkán hal­la­tom a han­gom – Most miért te­szed?
– Nem, mint­ha megérde­melnéd… Tu­dom, mit for­gatsz a fe­jed­ben. Terv­nek jó, saj­nos a meg­valósításaid több­nyi­re pan­cserséget mu­tat­nak. Mind­egy, arra gon­dol­tam, én azért a ren­del­kezésed­re állok, hátha a segítséged­re le­he­tek. Tu­dok egyet s mást az em­be­rekről…
– Itt, most nem elsősor­ban az em­be­rek érde­kel­nek!
– De­hogy­nem, közve­tett módon…
– Igen, igen – mo­tyog­ta za­var­tan Vaj­da, arra gon­dol­va, hogy ez­zel nem le­het játsza­doz­ni. Úgy látszik a he­lyek szel­le­mei szi­gorúak, ráadásul sok min­denről tud­nak. Nem, mint­ha érnének va­la­mit vele.
– Szok­tam fi­gyel­get­ni az em­be­re­ket, ahogy bi­cik­lijüket be­tolják ide. Mit mond­jak, mu­latságos fi­gurák!
– Mit le­het meg­tud­ni abból, ahogy be­tolják azt a fran­cos bi­cik­lit?
– Sok min­dent. Az, ahogy el­he­lye­zi, vagy ahogy kézbevétel­kor ránéz, sok min­det elárul az em­berről. De nem is önmagában érde­kel en­gem az em­ber, ha­nem a másik­kal való vi­szonyában. Nem is gon­dolnád, mi­lyen jó eszköz eme vi­szony ki­fe­jezésére a bi­cik­li!
– Miről beszélsz? – értet­len­ke­dett Vaj­da.
– Látszik, hogy nincs bi­cik­lid, s nem na­gyon jársz ide. Te­szem azt, ha két szom­széd va­la­miért or­rol egymásra, és ilyen­re több példa van, ma­gad is tu­dod…
– Kérlek, ne mondj ne­ve­ket! – szólt közbe Vaj­da, arra gon­dol­va, hogy majd ő…
– Eszem­ben sem volt ne­ve­ket mon­da­ni! Szóval, ha or­rol­nak egymásra, például fel­lazítják a sze­le­pet, és ki­eresz­te­nek a le­vegőből, hogy a másik­nak kell­jen újra fel­pumpálnia a ke­re­ket.
– Tény­leg? – lepődött meg Vaj­da. Ilyen ki­csi­nye­sek lennének az em­be­rek?
Nem is olyan rossz ötlet, for­dult meg közben a fejében, szom­szédasszonyára gon­dol­va, akit rühellt. Min­dent meg­tett azért, hogy távol tart­sa magát tőle, de ő mind­egy­re be­top­pant, per­sze, ko­pog­tatás nélkül, a leg­le­he­tet­le­nebb időpon­tok­ban, so­kat és össze­vissza beszélt, per­sze több­nyi­re olyan témákról, me­lyek őt csöppet sem érde­kelték. És ez elég volt ah­hoz, hogy ne sze­res­se. Va­jon me­lyik az ő bi­cik­li­je, nézett körül óva­to­san.
– Per­sze, nem csak go­nosz­kodások történnek – tet­te még hozzá kisvártat­va a hely szel­le­me. Az is meglátszik, ha va­la­ki tisz­te­li a mási­kat: hímes tojásként bánik a bi­cik­lijével. Látod, elég ki­csi itt a hely, öt–hat bi­cik­li is egymásnak van támaszt­va. Akié leg­belül van, an­nak félre kell szed­nie a többit, ha hozzá akar férni a magáéhoz. Azt a bi­cik­lit, ki­nek gazdájával jó vi­szony­ban van, óva­to­san fog­ja meg, azét, akit va­la­miért nem szim­pa­tizál, go­rombán félrelöki, hogy le­megy a festék róla…
– Mi­cso­da meg­fi­gyeléseid van­nak! – ne­vet­te el magát Vaj­da. Látszik, hogy unat­ko­zol, gon­dol­ta magában.
– El sem tu­dod képzel­ni, mi min­den­re le­het jó egy ilyen bi­cik­li­tartó! Bár kissé kockáza­tos, éjszakánként még találka­hely­nek is meg­te­szi.
– No­csak! – vi­gyo­ro­dott el Vaj­da. Ez már érde­ke­sebb­nek tűnik, gon­dol­ta, mint az előbbi lélek­ta­nos okos­kodás!
– Hosszú hóna­po­kig itt találko­zott… mm…, ne­vet nem mon­dok, egy párocs­ka a lépcsőházból. Igen, nyilvánvaló, hogy férjük, fe­leségük tud­ta nélkül. Hogy azok mi­lyen le­leménye­sek vol­tak! Üze­ne­te­i­ket kis fec­nik­re írták, s begyömöszölték a másik bi­cik­lijének csengőjébe. Egy­szerűen le­csa­varták a csengő te­tejét, be a papírt, vissza a tetőt. Gyors, gya­kor­lott moz­du­lat­tal. Okos, mi? Így egyez­tették a találkák időpontját is. Újab­ban a pincében találkoz­nak, én su­gall­tam ne­kik. Ott biz­tonságo­sabb.
Vaj­da erős kísértést érzett, hogy kérdez­ze meg, me­lyik az a két bi­cik­li, hogy nézzen bele a csengőjükbe, aztán mégsem tet­te. Pe­dig olyan érde­kes mások tit­kai közt vájkálni!
–S hát, ha a ta­karítónőt látnád! – foly­tat­ta a hely szel­le­me mo­solygós han­gon. Neki nincs bi­cik­li­je, hisz tu­dod, kiről beszélek, így számára a leg­na­gyobb nyűg itt sep­re­get­ni. Ide­ge­sen ko­tor be a bi­cik­lik közé, fa­ru­kat durván félrelódítja, ha seprűje útjában van­nak. Utál min­den bi­cik­lit. Talán gazdáikat is, leg­alábbis a sep­re­getés ide­je alatt.
– Miért törődsz mind­ez­zel?
– Miért? Mi mással törődjek? – kérde­zett vissza a hely szel­le­me csodálkoz­va, aztán foly­tat­ta történetét: Ha tudnád, mennyi ga­libát okoz ez a pár ba­ba­ko­csi! A néhány kis­gyer­me­kes családot leszámítva, min­den­ki ha­rag­szik rájuk. Nem csak azért, mert nagy he­lyet fog­lal­nak, s a bi­cik­li pedálja foly­ton beléjük akad, ha­nem azért is, amit je­len­te­nek. Akik­nek még nincs gye­rekük, azok­nak azért ide­gen, akik­nek már rég kinőtt a ba­ba­ko­csiból, azok­nak azért. Ne­ked is jön, hogy beléjük rúgjál, igaz-e?
Vaj­da Ger­gelyt, ki ez­alatt ide–oda kas­ma­tolt a kis he­lyiségben, valóban za­varták az ot­rom­ba, széles gye­rek­ko­csik. Többször beléjük bot­lott. A fenébe velük, gon­dol­ta, de azért mégsem vála­szolt igen­nel a hely szel­lemének kérdésére.
– Per­sze, ez nem je­len­ti azt, hogy az il­letők rossz em­be­rek lennének – szólalt meg ismét az, látva, hogy Vaj­da nem kíván vála­szol­ni –, sok­szor ma­guk segíte­nek a felmálházott anyukáknak a ko­csit be­hoz­ni ide, csak a valóságok ke­ve­redését emésztik ne­he­zen. Bi­cik­li és ba­ba­ko­csi egy he­lyen, ne­kik ez túl me­re­dek.
– És ne­ked, aki ruhákhoz voltál szok­va? – kérde­zett vissza éle­sen Vaj­da, meg­un­va beszédpart­ne­re elméle­te­it.
– Ne­kem mind­egy. Különben az em­be­re­ket ne­he­zebb meg­szok­ni, mint a tárgya­kat.
– Mit gon­dolsz, rossz meg­oldás ez, hogy min­den­ki itt tárol­ja a bi­cik­lijét?
– Em­be­ri szem­pontból na­gyon jó! A ti fajtátok egy­re zárkózot­tabb, be­fe­le for­dulóbb. Itt leg­alább al­kal­muk van találkoz­ni, ha csak közve­tett módon is. Al­kal­muk van a bi­cik­lijükkel egymásnak üzen­ni. És ez jó, még ak­kor is, ha az üze­net ha­rag. A közönynél már a ha­rag is jobb.
No, te! Mi­cso­da mo­ra­lizáló haj­lamú szel­le­mecs­ke ez, a fenébe is, gon­dol­ta Vaj­da Ger­gely bosszúsan. Aztán az órájára pil­lan­tott, az három­ne­gyed ha­tot mu­ta­tott. Hű, ka­pott észbe, tűnjek el in­nen, mert nem­sokára jönni kez­de­nek az első munkások, akik hat­ra járnak. Nem len­ne jó, ha itt találnának. Csodálkoznának, és hülye kérdése­ket tennének föl.
Még egy­szer végignézett a bi­cik­li­so­ron, tüze­te­sen, mégis tétován, aztán el­fin­to­ro­dott, s sietősen elköszönt.
– Men­nem kell, nem aka­rok találkoz­ni az ide jövőkkel. Saj­nos én nem va­gyok látha­tat­lan, mint te.
– Fi­gyelj csak – szólt utána a hely szel­le­me – a bi­cik­li, amit ke­re­sel, az a har­ma­dik a sor­ban, ott bal­ra…
Vaj­da tűzpi­ros­ra gyúltan for­dult ki a he­lyiségből, de azért meg­je­gyez­te, me­lyik a szom­szédasszony járgánya…
Az ajtót vissz­azárta, aztán szétnézett, mitévő le­het­ne. Amíg el­vo­nul az első munkáshullám, jó lesz va­la­hol meghúzódni. Per­sze, a pincében. Ilyen­kor sen­ki­nek se jut eszébe oda lejönni. Nem ártott vol­na még ma­rad­ni a szárítóban, mor­fondíro­zott közben, pont egy ne­gyedórára lett vol­na még szükségem. Pont annyi kel­lett vol­na még. Úgy látszik, va­la­hol csak hiba csúszott a számításba.
Hogy mire kel­lett vol­na ama ne­gyedóra? Mi­vel nem ott töltötte el, nem tud­hat­ta.
A pincéhez érve meg­le­pet­ten kel­lett ta­pasz­tal­nia, hogy an­nak aj­ta­ja zárva van. Mi a fene, gon­dol­ta ide­ge­sen, néhány órája még nyit­va volt! Ki zárhat­ta be éjnek idején és miért? A patkány, di­rekt azért, hogy ne me­hes­sek be újra?
Amíg ezt végig­gon­dol­ta, meg is je­len­tek az első em­be­rek a fo­lyosón. A koránkeléstől mor­co­sak vol­tak, fásul­tan, mégis érdeklődéssel köszöntek rá Vaj­da­ra. Mit csinálsz itt ilyen­kor, ri­por­ter úr?, kérdez­te te­kin­tetük. Talán görbe éjszakád volt, s most nem tu­dod, mer­re van a mer­re?
Vaj­da za­var­tan köszönge­tett vissza, po­kol­ba kívánva az em­be­re­ket. Kel­lett ne­kem ri­port, én hülye, szid­ta közben magát, mint a bok­rot. Az volt az érzése, lakótársai összenéznek, tit­kon vi­gyo­rog­nak raj­ta. Meg­vi­gyo­rog­lak én ti­te­ket, hé!, dühöngött magában, az­zal fel­sza­ladt az első eme­let­re, s be­ko­po­gott a lépcsővel szem­ben lévő ajtón, arra gon­dol­va, ha bent lesz, végre ki­sza­ba­dul ebből a számára kínos hely­zetből. Különben is, ha már el­kezd­te, foly­tat­nia kell ezt a nya­valyás ri­por­tot.

Forrás: eirodalom.ro