Dáktör Niku egy angyalt fogadott meg, hogy őrizze a tömbház előtti parkolót. Mert folyton lopkodtak onnan a nagy vagányok, hol egy pótkereket, hol egy kazettás magnót, hol egy szerszámkészletet. Szempillantás alatt eladták a cuccot és elitták az árát a sörkertben, a Favoritnál. Na de most már más tömbháznál ügyködnek. Hogyne, hiszen az angyal éjjel-nappal ott köröz a parkoló fölött, s épp csak megjelenik egy-egy enyveskezű nehézfiú, még végig sem gondolhatja, mit fog tenni, paff!, máris kap egy jókora seggberúgást. Szétnéz, senki! Először azt hitték, valamelyikük szívatja a többit, még össze is bunyóztak emiatt. Aztán azt mondták: „Csessze meg, ez olyan, mint a Ghost-ban, inkább hagyjuk a francba ezeket a lúzereket!” Most minden oké. Amikor dáktör Niku bejelentette a lakótársulási gyűlésen, hogy egy angyalnak adott munkát, mindenki szemberöhögte, sőt, Gogu bá, a szekus tömbházfelelős fel is szisszent, „Hagyjá’ má’, ember, a misztikusságoddal”, de amikor látták, hogy azok nem csórnak többé, azt mondták: „Van benne valami”. „Jó, jó, de mennyibe kerül ez nekünk?”, szájalt Marós Lajos bá, aki hegesztő volt a nehézgépgyárban, most pedig kukacot, ólmot és horgot árul a piacon. „500 ezer havonta, gyertyára és hálaimára, mi van, csak nem sokalljátok?” „Nem, de csak ha én fizetem!” ugrott Minodora nagysád, aki valami főnökféle volt a pártnál, most pedig kirándulásokat szervez a kolostorokhoz. „Oké” dünnyögte dáktör Niku, mintha káromkodást nyomna el, „úgyse az én bizniszem.”
Ami az angyalt illeti, senki sem látta. Csupán Calypso néni, akinek van egy nagybátyja az Athos-hegyi kolostorban, csak ő állítja, hogy olyanszerű, mint egy selyemsárkány, mint egy zöldes–rózsaszínes párafelhő, amelyiknek keze és lába van, kábé akkorra, mint egy ötéves gyermek, és úgy két méterrel a parkoló fölött lebeg.

Fordította Szonda Szabolcs

Forrás: Székelyföld, 2012/5. sz.