Minden gyerekben ott toporzékol a kalandvágy, s csak azon múlik, mennyire ad neki szabad utat. Falusi gyerek lévén, nem sokat gondolkoztam a dolgok menetén, csak a célra tartottam. Gyakran elcsatangoltam otthonról, a közeli hegyek erdeiben bóklásztam. Egyszer úgy alakult, hogy felfedező utam során, egy hatalmas felhőszakadástól többszörösére áradt a patak. És nekem ezen a patakon mindenképp át kellett jussak, hogy hazamehessek. Ott álltam a sodró ár közelében. Csuromvizesen. Hétévesen. Nem féltem, csak fáztam.
Nem sokáig maradtam egyedül. Egy nagyméretű, átázott csobánkutya jött mellém, körbeszagolt, s mintha régi pajtások lennénk, leült a lábamhoz. Fura volt, torz arcán sebhelyek éktelenkedtek, s az egyik szeme helyén már csak a begyógyult üreg látszott. Mellettem maradt, barátjává fogadott. Vártunk. Hiába, a patak nem akart apadni, és már kezdett szürkülödni. Megfogtam a koloncát, közelebb vezettem a patakhoz és felültem a hátára, hogy ússzon át velem. Ostoba módon nekimentem volna az árnak. De ő visszatartott, s úgy a koloncát fogva elindult más irányba, elkísért az alig fél kilométerre lévő pallóhoz. Szüleim rémülten vették tudomásul, hogy egy bornyúnagyságú, idegen kutyát vezetgetek az utcán hazafelé. Vagy ő vezetett, de eszében sem volt bántani engem.
Utána még sokszor játszottunk együtt, lovagoltam a hátán, szüleim tiltása ellenére. A rákövetkező napokban az idősebbek érdeklődésemre elmesélték a kutya történetét: Viktornak hívták és egy falumbeli juhász kutyája volt. Az emberek inkább gonosznak nevezték, mint bátornak, mert féltek tőle rútsága és nagysága miatt, de senki nem emlékezett rá, hogy támadott meg embert valaha. Békében volt a világgal. A vadra viszont nagyon érzékeny volt. Csobánkutya létére végezte a dolgát, őrizte a jószágokat, hűségesen szolgálta a gazdáját. Az esztenán számtalanszor verte vissza a medvetámadást. Ennek esett áldozatul a szeme is, amikor pofot kapott a bundástól, de azóta sem félt tőle, még inkább haragosa lett, a hátára is felszökött, s úgy harapta a nyakát. Mindig elől járt, vitte a többi, gyávább és gyengébb ebeket is. Példamutatójuk volt. Lehetett rá számítani. Nagyon öregen pusztult el, családtagként fájt a közelieknek, mert volt kutyabecsülete.
Megmaradt bennem az emléke, s eme történet, mert most felnőtt korban jött át az üzenete: adj életcélt magadnak! Neki ott volt a hűsége, a kötelességtudata, a barátsága és a segítőkészsége.