Mikor a kutyákat is sorozták

Hektor barátunk, egy fajtiszta foxi,
Mélázva szaglászott a nagy köröndön.
Ott megpillantott egy japáni pincsit
S az ismeretség meg volt kötve rögtön.
„Hektor vagyok”, – szólt két fülét hegyezve
S a bájos hölgytől kissé megzavartan,
A pincsi is el volt fogódva kissé.
„Nevem Kokó,” – ezt vakkantotta halkan.
Nagy ismeretség kezdődött meg ekkor:
A csöpp Kokóba szerelmes lett Hektor.

Egy szép napon a háború kitörvén,
A két kutyus rossz néven vette eztet.
Ebzárlat is volt, nem találkozhattak,
S a kosztjuk is már gyenge lenni kezdett.
Hektor a Höfert leste csak naponta
S ha baj volt, a jelentést megugatta.
Kokó szegény el volt foglalva roppant,
Négy újszülött kis kölykének miatta.
A hustalan napok bejöttek végül.
Kérlek Kokó, mi lesz most sonka nélkül?

Egy szép napon, hah, milyen zord az élet,
Egy nagy plakátot ugatott meg Hektor.
„A hadseregnek húzóállat is kell,
Ebek soroztatnak ekkor meg ekkor.”
Kokó vonított négy kölykével együtt.
Nyaf-nyaf, bevették Hektorkát, a férjét.
„Ebadta!” Így vakkantott Hektor egyet
S rögtön megírt egy felmentési kérvényt.
Hiába minden. Vitték a menettel.
A háború már a kutyának sem kell.

Forrás: A féltékeny költő. Magyar Elektronikus Könyvtár