Jövök le a lifttel, s mintha fel.
Inkább le, mégis. Mióta kicserélték a régi öreg szerkezet sínes (garázs)ajtaját, és immár két könnyű levelibéka nyitja/csukja a sorsunkat, biztonságom erősödik. Persze nem túlzottan. Lefelé semmi gondom. Eszembe nem jut a kaszás bandita. Bevásárolok, jövök vissza kábé félóra múltán, még délelőtt, nyitom a postaládikót, semmi. Hívom a felvonót az égre menendőn, hát mindjárt ott terem. Hasznos időben érkezik egy könnyű járású, sima, kosárlabdázó termetű fiatalember, na jó, csak számomra fiatal, amúgy negyven és ötven között, még eléri, helyet biztosítok neki a csupán négy személyre „kalibrált” szekrényben, kérdőn figyel, megszólal magyarul: „Az ötödikre?”
Nem utálom, ha a 45 lakásos lépcsőház lakói nem ösmernek. Akikkel negyedszázada még ismertük egymást, azok szerényen eltávoztak a boldogabb (Jeddi úti) vadászmezőkre. Egy-két özvegy tart számon bennünket, közben alábbhagyott a mindennapi kopácsolás, fúrás-faragás, elültek a zajok és szenvedélyek, lecsillapodtak az indulatok, megritkultak a veszekedések, rendőrt már alig kell hívni, satöbbi. Elöregedett a „blokk”. Az újak senkivel sem közösködnek. A fiatalember már-már nyomná a gombot nekem, az ötödikre, még eléri a szavam: a hetedikre, kérném.
De már mégis inkább magam nyomom meg. És azt sóhajtozom, inkább kifejteném: ha eszembe jutna a kulcsszó, hogy számomra immár…Nem jut eszembe az a bizonyos szó, és fölgerjed bennem a harag egy bizonyos Alzheimer úrra, akinek a barátja, bár még nem rezeg a nyakamon a fejem, Parkinson doki, egy ideje oly sok örömsétára biztat a Poklos-parti sétányon.
Az a helyzet, magyarázom a selymes léptű kosárlabdázónak a kilencedikről, akit mégis inkább nőgyógyászként könyvelnék el, hogy valahányszor liftbe lépek, a szív…és most jönne a kulcsfogalom, de nem jut eszembe, a szív, a szív, és végül kivágom magam: a szív kisebb rohama kísért, afféle preinfarktikus hadiállapot; és az én liftbéli társam szelíden mosolyogva óvintézkedést helyez kilátásba, hogy mármint ekként alapvetően nem kellene sem liftbe, sem más járműbe ülnöm.
Fel is jutunk, kiszállok, kedves udvariassággal búcsúzunk, én talán még látom őt, a híradóban. De ő, ha jön egy tréfás kipurc, már soha engem, ám a lift és az élet megy tovább. Kirakom a kiflit, a szőlőt, és azt is, amiről nem szívesen beszélek. A szomszédasszony kikukkant: most jössz, vagy most mi? Nem, mondom, most úgy jöttem, hogy már megyek is.
És valóban, a lift visszasuhan (kissé zakatol, de már nem annyira, mint a másik, mint egy békebeli lóhere-morzsáló kiscséplő); besuttyanok, a leveles ajtókat be, fél ujjal tartva, nehogy meggondolják magukat és itt ragasszanak, a szerkentyű méltósággal indul, mintha gyorsulna is, de talán mégsem, s már ott a fölszint, a szabadság és a boldogság, és eszembe villan a fölfele hiába keresett kifejezés, a szó, a fogalom, a baj, amiért szenvedek: hogy ez a lift nekem valóságos rizikófaktor!…
Nyílik az ajtó, illetve nyitom. Erre még van erőm.
A többire nem kellene emlékeznem.

1. B.Tomos Hajnal:
   2015. szeptember 23. 06:19

   Jól mondod: lift. Mert a felvonó nem fedné az igazságot .Ugyanis lefele jöttében úgy kellene hivni, hogy „levonó”.