Laji halálhíre Stockholmban ért egy szelíd őszi napon. Valaki azt írta a hír tetejére: Búcsú Sike Lajostól. Én nem búcsúzom.
Éppen szabad délutánom volt, és valami sziklákat másztam a svéd főváros egy távolabb eső szegletében, és miközben nagyokat lihegtem bele az őszbe, folyton egy dal dúdolt a fejemben és Laji. „…mert minden-minden csak komédia!” … Laji tudta a dörgést, a komédiákat is. Ha valakire igaz, akkor őrá mindenképpen az, hogy megtanult tiszta szívvel komédiázni. Csak nehezen fogja fel az ember, hogy a komédia mennyire kegyetlenül komoly dolog.
Laji nem volt „napszámos” újságíró. Ha pontos akarok lenni, azt mondom inkább, nem is volt újságíró. Maga is úgy mutatkozott be, „ az öreg firkász” – és ha a történetre jól emlékszem, és nem valamelyik másik sztorijával keverem, onnan jött ez, hogy egyszer olyasmibe találta beleütni a tollát, amibe nem kellett volna, legalábbis aszerint a hol volt, hol nem volt tanácselnök vagy falusi polgármester szerint, aki felhívta Lajost, hogy alaposan letolja a cikk miatt, és a kacskaringós dörgedelmet azzal zárta, hogy Lajit leöregfirkászozta. Ő meg:
– Kérlek?… Az vagyok, igen, én vagyok az. Laji vagyok. Kérlek? Sike Laji, az öreg firkász.

Amikor a légitársaság irodáján dolgoztam, nagyon gyakran járt be hozzánk. Pedig eleinte nem is voltam vezető beosztásban. Azt mondogatta, mindenhova benéz egy-egy jó sztoriért, ahol magyar vezető van. Persze, akkor is jött, amikor már vezető voltam. Reggel nekiindult, és körbejárta a város intézményeit, meglátogatta az ismerősöket, akik valamilyen téren közszereplők, és gyűjtötte a történeteket, a híreket. Sokszor láttam, felcsillan a szeme valamin, amiről soha nem is gondoltam volna, hogy hírértékű lehet, de ő másnapra egy sztorit kanyarított köré. És mindenre volt egy története vagy anekdotája.
Folyton komédiázott. Nem a mai értelemben vett módon volt jó humora. Az a jó, élces, múltszázadbeli, finom kabaréhumora volt. Olyan történetmesélős, kikacsintós. Bár, ezt pont ő írta egyszer rólam. Mert eljött minden előadásomra, és első sorba ült, Debreczeni Évi mellé, hogy a színpad fénye lehetőséget adjon neki a jegyzetelésre. Mindig talált valami feljegyeznivalót. Mert jegyzetelt mindenhol, mindenkor. Magnót akkor kezdett használni, amikor már senki más. De nem hiszem, hogy azt szerette. Egy magnóra mondott szövegben nincs annyi lehetőség, mint egy jegyzetben a vonalas noteszében. Abban aztán volt minden: időbeosztás, programok, telefonszámok, címek. Minden ajtót könnyedén nyitogtatott, és az elegáns öregúr frappáns lendületével libbent be, és máris sztoriban volt. Lajos MINDIG sztoriban volt. Ha telefonon hívott vagy ha belépett is, egyből magasan kezdte, mintha a múltkor félbemaradt történetet folytatná. Nem láttam sohasem rosszkedvűnek. Ez nem jelenti, hogy nem is volt az. Olyan derűsen volt rosszkedvű is és ideges is, hogy ha valaki nem ismerte közelebbről, észre sem vette a „csalást”. Nem tudom, naiv volt-e vagy csak nagyon „ravasz”, Laji mindenben hitt, amit mondott és csinált. Minden mondatában valahogy benne volt a „magyar”. A legjobban ebben hitt, a magyarságban. Távolálljon tőlem, hogy közhelyekre fordítsam most itt a szót, nem „úgy” értettem ezt a „magyarságoskodást”. Egyszer Lajira is rászóltam, amikor nagyon „magyarkodott” nagyokat dohogva valami frissen szerzett információ fölött a repülősirodában egy frissen gőzölgő kávé mellett, hogy túloz, mert akkor abban épp nem a magyar rész volt a legfontosabb, hanem a tény. Mire rávágta:
– Kérlek?… Mindig a magyar rész az elsődlegesen fontos. Mert a megmaradásunkról szól.

Később értettem meg, ezt is, a megmaradást is, a jó híreket, amelyek a közösségünkről szóltak vagy pozitívan érintették azt akár, mindet hitte. Nem csak csépelte a szót, hanem ott volt minden mondata mögött. Laji szívből írt.

Az egyik bemutatómra meglepett egy üveg Tigristejjel. Addig csak hallottam a híres Sike-féle kőszegremetei présház tájékáról származó szilvapálinkáról, de akkor büszkén tudhattam egy dedikált üveget a magaménak is. Majd mondtam, vennék is belőle többet, mire két kézzel intve felelt: az nem eladó, hogyan is képzeltem én azt. Viszont szóljak, ha elfogy, mert ha megy a hegyre majd hoz még belőle.
Amikor megtudta, New Yorkba költözöm, feljött hozzám a rádióstúdióba, és leült a keverőpult másik oldalára, ahova a műsorvendégek szoktak volt ülni, és mondja, hogy nem tud örülni annak, hogy eggyel megint kevesebb lesz a szatmári magyarság, éppen most, hogy már magyar rádiója is van a városnak, de már mit lehessen tenni, ideadja azt a Tigristejet nekem az útra, úgy ne menjek el semmiképpen, hogy ne legyen egy kis Tigristej nálam. És hozott az éppen aktuális köteteiből is tiszteletpéldányokat:
– Ismersz ott szatmáriakat? Vidd el nekik, olvassanak egy jó kis hazait. Könnyű olvasmány.

…Most meg olvasom, hogy itt is, ott is búcsúznak Lajitól. Én nem búcsúzom. Lajos mindig olyan váratlanul bukkant fel a semmiből, s azt nehezen tudnám elhinni, hogy nem fog mostmár előugrani egy kis mappával vagy a notesszel a kezében, mosolygós szemekkel, magasan kezdve, mint aki kellős közepén épp a sztoriban van.
Ha belegondolok, ott ülnek az első sorban, a színpad fényénél Debreczeni Évával, és arra várnak, mondanék már végre valami vicceset, hogy jegyzetelni lehessen.

1. Bölöni Domokos:
   2015. szeptember 24. 07:27

   Egyszer megloptam a „tigristejét”. Most töredelmesen bevallom: azt hittem, oroszhegyi. A szövegeivel is így voltam, azt hittem, nem kőszegremetei beszéd, hanem belszékely.
   Isten veled, Lajos!