Október első napjaiban tölti 70. születésnapját a jelenkori Székelyföld egyik meghatározó jelentőségű festője és művelődésszervezője, pedagógusa, Márton Árpád. A vele készült beszélgetőkönyv – az Új Magyar Szó Színkép mellékletében tett 2006-os ígéretéhez híven – egykori iskolájához, tanulótársaihoz, művésztanáraihoz fűződő meghatározó emlékeit kívánta rögzíteni. Ebből most a pályája tanulságait összegző művész vallomásának befejező részét adom közre. (Cseke Gábor)

Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?
– Én el!

Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?
– Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben… Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő… Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű”-höz, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, de lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Aki pedig egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is kiolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hát hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a saját dolgod. Amit úgy is nekem kell elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, hogy megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.

Milyen színben látod a világot és mit mondanak neked a színek, azon kívül, hogy mint festő velük dolgozol?
– Az eseménynek, a hangulatnak megfelelően hatnak rám. Borzalmasan érzékeny vagyok rájuk, de ha százalékos arányban meg kellene határoznom a színben való látásomat, általában a világos, a derűs színek azok, amik inkább megfognak. Az életemben is befolyásolnak, lévén, hogy “mérleg” vagyok, általában a sárgákat, a narancsokat és a vöröseket nagyon szeretem, s aztán a nagyon rám ható összetevők: a kékek, a zöldek világa, de ha csak lehet, a sárgák és a derűs dolgok azok, amik magukkal tudnak sodorni. Ebbe tudom a leginkább belevinni a feszültséget is… Évek teltek el, s mind csak keresgéltem, mert képtelen voltam megfogalmazni bizonyos dolgokat. Azokat a mélyreható élményeket az otthoni életből: a kenyérsütést és annak az illatát, az egész folyamatát. Nagyon szép, harmonikus családi világban nőttem fel, már olyan szempontból, hogy nagymamám, nagyapám is velünk voltak, szüleim is teljes egészében a családhoz ragaszkodva léteztek, s annak függvényében is cselekedtek. Olyan volt a környezet is, nagyanyámék egy 1703-ban épült házban laktak, szenzációsan szép ház volt, abban kemence, meg egyáltalán, feledhetetlen, ahogy történtek ezek a dolgok… Azt mondják Gyergyóról, hogy az a hidegről híres. Na de azért van ott nyár is, s egyáltalán a munka nagyon kemény volt, és hajnaltól egész estig kellett dolgozni, egy ilyen aratás után, ahogy vonultunk hazafelé, lement a nap és kellemesen hűvös lett a levegő, s akkor, mert mezítláb jártunk, nem adidasban vagy mit tudom én miben, a júliusi-augusztusi út pora, még forró volt majdnem, ahogy símogatta az ember talpát, a naplemente után, éveken keresztül is izgatott, hogy ezt és éppen ezt hogyan lehetne visszaadni úgy képben, hogy az ne impresszionista ábrázolás legyen, hanem a kép valahogyan belülről izzon fel. A nyolcvanas években keződött el a sárgák korszaka nálam, akkor kezdtem ráébredni, hogy állj meg, a dolgokat belülről kell ábrázolni… Lefestettem, lealapoztam egy vásznat erős sárgákkal, s akkor úgy jöttem kifelé, hogy ne fény-árnyék játékkal, hanem a kép egész tömörségével, a színvilág maga sugározza a melegség érzését. Hevítsen. Ezzel nagyon sokat kínlódtam. Úgy érzem, hogy a Dagasztó-ban és a Föld fiai-ban és egy egész sor munkámban ezt a feszültséget, ezt a belső meleget próbáltam kivetíteni.

Eseted azért különösen érdekes, mert nem egy látványelem, hanem egy, a vizualitás számára absztrakt érzés ihlette meg: a por bársonyos melege.
– Pontosan ezért és itt tudtam a háttérbe szorítani a látvány erősségét. Azt is elárulom, hogy nagyon szeretem az embereket. Hála istennek, ha csalódtam, ha nem csalódtam, de általában hihetetlenül bíztam bennük. Úgy is engedtek utamra, úgy is nőttem fel, abban a világban, s a középiskolában is csak az emberségről szólt a nóta. Aztán sok-sok minden jött ránk, a keserű pohár is, de pont emiatt sikerült mindent átvészelni, s ezért mindig a lélektani háttér számomra az, aminek könnyen alá tudom rendelni a látványt. Egy tájképet is meg kell töltenünk belső melegséggel, üzenettel, emberséggel. Ha csak egy kis házikót rajzolsz le, abban is valahogy sok minden benne kell hogy legyen, ahhoz, hogy ne csak egy geometrikus forma maradjon, hanem mögötte valahogy több legyen. Ha csak vázlatokat is készítek, a motívumot úgy keresem meg, hogy annak a csűrnek, annak a háznak, vagy bokornak, erdőszélnek, falurészletnek – mindegy, minek – a dolgaiban elelmélkedek: mi is történik odabent? Mennyire közösségtartóak ezek a házak? Létezik-e bennük az egymásrautaltság, ahogy az valamikor létezett?

Ilyesmiken szoktál töprengeni, amikor rajzolsz?
– Igen, ilyesmiken… Mutatok is néhány rajzot… Egyszerű, hát nem?… Egy kis utcarészlet… Itt van egy másik, hogy itt aztán mi is történik, itt, ebben a környezetben… Akkor beleképzelem, hogy ebben valamikor állatok voltak, meg ez-az, itt meg jöttek-mentek, s ezt aztán ki lehet tölteni emberi tartalommal is, mert nem szoktam emberi figurákat hozzárakni, de… Most is például, a tavaly őszi szoboszlói tábor meghívójában volt egy ilyen megfogalmazás, hogy a pusztai életképekből szeretnének – ha lehet – munkákat látni. Lassan mindjárt 15 éve járunk az alföldre, és sokmindenbe sikerült ott bele is pillantani. Az igaz, hogy az emberekkel a Hortobágyon, a csikósokkal, juhászokkal szóba kell állni, azokat az embereket meg kell jól nézni, közéjük menni… Amikor először voltam ott, azt mondtam, ezen a pusztán nincsen mit rajzolni, festeni, néztem a nagy semmibe, ráadásul még köd is volt, olyan, hogy az nem igaz, na de utána, hogy szóba álltam az emberekkel, s kezdtek felpörögni az élmények, az élettörténetek, abban a pillanatban rájöttem arra, hogy ez csak egy tájegység tulajdonképpen, mert az emberek itt is szinte ugyanolyanok, mint odahaza, ugyanolyan szűkszavúak, s akkor keresem erre a miértet, az pedig rögtön magyarázatot is ad rá: a cél érdekében magadban kell bíznod, nem szabad kiszolgáltatnod magadat másnak, a világnak… Ezért aztán valamennyi ottani munkám figurális, látleletet készítettem az alföldi emberekről, persze, ugyanígy itthoniak is lehetnének, de maga a tájba helyezés döntötte el igazán, hogy hol is történnek az események.

Ha készítettél valamilyen mérleget az utóbbi időben, mi az eredmény: kimerítetted-e a tartalékaidat, vagy pedig vannak még adósságaid?
– Nagyon adós vagyok, de nagyon, s ahogy telik az idő, egyre jobban tolulnak előttem a dolgok, hogy még mi mindent kellene csinálnom… S kérni szoktam a fennvalót, hogy valamennyit ebből engedjen meg is teremteni. Egy sor téma, amit valamikor vázlatokban megfogalmaztam, akkor istenigazában nem láttam a kiutat, a hogyanját, de most, ahogy előszedem őket, úgy dereng fel, hogy ej, ebből mi mindent lehetne még megcsinálni! Nagy Pálnak Marosvásárhelyen volt egy szenzációs ötlete, de ezt csak akkor árulta el egy beszélgetés kapcsán, amikor az egyetemet végeztem. Azt mondta: figyelj ide, sokszor az ember jön-megy, utazik vagy úton van, apró kis vázlatokat készít, sokan fogják az ilyet s eldobják. Én viszont vettem egy nagy cipősdobozt és felírtam a tetejére, hogy “Ötletbank”. Mikor ilyesmit rajzoltam, csak beledobtam. Eltelt egy jókora idő, sokszor évek is, s akkor előszedtem. Így döbbentem rá, hogy ebből is, abból is milyen jó munkát lehet kidolgozni. Palitól ezt az ötletet meg is fogadtam, s ugyanígy egy sor apró vázlatomat félreraktam. Menet közben egyre nézegetem őket, s döbbenek rá, milyen jó lenne ezt is, azt is kidolgozni. Mostanra érett meg az a virágzó vackor vagy vadalma, hogy úgy érzem: most már meg tudnám csinálni.

Mi az, ami még akadályoz, miért nem ugrasz neki egyből?
– Nem az idő, most már nem az időm hiányzik, egyszerűen kell hogy jőjön hirtelen egy olyan nekifutás, egy hullám, amikor azt mondom, hogy na, most összefestek mindent… Egy egész sor munkám itt áll megkezdve, s ezeket most mind be kellene fejezni, de ez úgy fog történni, hogy az összest befordítom a falnak, hogy ne is lássam, s egy teljesen új lappal elkezdek valami mást, s csak azután térek vissza a hogyan-okra. Ezek már lejárt képletek, amik már zavarnak és gátolnak.

Mit kérdeznél saját magadtól búcsúzóul?
– Azt, de inkább tanács formájában megfogalmazva, hogy neki kell fogni, és amit meg kell csinálni, azt nem szabad halogatni. Amennyit lehet… Amennyit lehet…

*

Márton Árpád (1940. október 6, Gyergyóalfalu), festőművész. A marosvásárhelyi művészeti iskola végzőse, 1964-ben a kolozsvári Ion Andreescu intézetben festőművészeti-rajztanári diplomát kap. Csíkszeredában lesz rajztanár. 1968-ban a román képzőművészek szövetségének tagja lesz, majd tíz éven át a megyei fiókszervezet vezetője. Pár évig a helyi napilap grafikusa. Az 1974-ben alakult szárhegyi Barátság alkotótábor alapító tagja. 1992-től a Barabás Miklós Céh tagja, 1997-ben szülőfaluja díszpolgára lesz, majd 2003-ban Gyergyóalfalunak felajánlott munkáiból állandó kiállítás nyílik. Szervezője a gyergyóalfalusi Vadárvácska alkotótábornak is. Nagyszámú bel- és külföldi kiállítás résztvevője, alkotótáborok meghívottja, művészeti tárgyú tanulmányok szerzője.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ