Bölöni Domokos: Száz vén vagány
Nem dobtam el szinte semmit. Ifjú kérdezősködőim. Mind azt lesi, hogy mit nem olvastam. Én bizony sok mindent olvastam, de ha egy okosabb ember szemszögéből nézzük a teljesítményemet, akkor sok mindent nem olvastam.
Nem azért, mert minek, hanem azért, mert honnan. Legnagyobb tolvajlásom is egy könyvről szól, mára már nem is szégyellem.
De például Elekes Fricihez képest semmit sem olvastam.
Ha most emiatt frusztrált volnék, megenné a fene a világirodalmat.
De nem vagyok fru…Szóval nem bánt a dolog, mert már ötödikes koromban kívülről vésődött belém Petőfi Sándor János vitéze, hatodikos koromban Arany János Toldija. Sok-sok évvel később nem kis elégtétellel vettem tudomásul Márai Sándor naplójából, hogy naponta olvas Arany Jánost. És Vörösmarty Mihályt. Kettejüket tekintette a magyar költészet csúcsainak.
Régebben a műveltség egyfajta fokmérője volt az olvasottság. Szokás volt fitogtatni az irodalmi jártasságot. Persze gyakran lőtt vissza a céltábla, de az effélékről szóló kis történetek mára értékelhetetlenekké váltak. Mindenfajta irodalmi utalás az értetlenség kockázatával jár. Ott tartunk, hogy vágyakozással gondolok vissza azokra az időkre, amikor illett dicsekedni valamelyik frissen olvasott irodalmi művel. Könnyen vált mégis nevetségessé egyik barátunk (haverünk), aki Gabriel García Márquez híres művének címét rosszul csípve föl, a tovább-dicsekvésben így adta a művelt sznobok tudtára: Száz vén vagány.
A sznobok mindent pontosan idéznek. És úgy értik s magyarázzák félre a drágagyöngyöt, hogy inkább lennél disznó, mintsem író. Hanemhogy well, olvasó!
Szóval drágaságos, amikor senki sem olvas semmit, de mindenről van echte tudása.
A hülye is számíthatott némi kis hírnévre. Akit akkoriban kinéztek maguk közül a sznobok, az majdnem büszkén húzta be a farkát, hiszen íme, tanult valamit.
Nekem volt egy Ágicám, jaj, dehogy volt nekem, nem volt meg soha. Mindegy, Ágica olyan szépen sercintette az ’s’ hangot, mintha dörzspapírral smirglizték volna a beszélőszerveit.
Ha kimondtuk a nevét, az Ágnes minden más hangja fölé emelkedett ez az ’s’, és úgy uralta a társalgást, mint később ő maga a férjét: volt nap, amikor Smuel kartárs (így becézem) hetven, sőt kilencven strigulát rótt füzetébe, a kedves hang múlandósága ellen.
Dehát minden örökélet eltelik egyszer.
Ágica, Ágnesünk szuperszorgos jegyzetelőként diákságunk szivárványos éveiben rendszerint az érdeklődés középpontjában állt. Három csoportra osztott évfolyamunk minden tagja kötelezően „olvasott” az intézet könyvtárában. Fene tudja, mindig mindenki ugyanazokat a könyveket kérte ki. Aki korán lépett, idejében jutott hozzá. Jegyzetelt, cédulázott, borítékba tette. A többi kölcsönvette, lemásolta, borítékolta. Ebből nemsokára kedves kis üzlet lett.
De akkor nem volt fénymásolás, az egyetemi előadásokat kőnyomatban sokszorosították.
Ágnest illett hevesen „szeretni”, harsány s-ekkel!
Nem sikerült meghódítanom, nem is törekedtem rá, mégis kedveltük egymást. Kölcsönadta céduláit, én pedig suttyomban átjátszottam csoportunk szorgimarijának, aki odahaza beindította számos kishúgát, és nemsokára már ötünknek keletkezett borítékolt olvasmányjegyzete a világirodalom legjobb alkotásaiból, a tanár úr listája alapján. A munka persze folyt tovább. Szerény, de pénzes buli volt azokban a szűkös években.
Tízest kaptam a vizsgán, de nem a cédulákból. Hanem mert szombat éjszaka le nem hunytam a szemem, lapozgattam a már korábban sikerrel vizsgázott csajok kölcsönkért jegyzeteit. (Én is jegyzeteltem, ha éppen ott voltam az előadáson, de ébredés után igen nehezen olvasok olyan szövegeket, amelyeket szundikálva vet papírra valaki…)
Vasárnap reggel nyolc óra húsz perckor negyedórás szerepléssel beszéltem csillagos tízest Oláh Tibor tanár úr fülébe. Az Ágnes céduláit nem kellett elővennem. Ott voltak pedig duzzadt zsebeimben.
Most, hogy végül mégis határozott mozdulattal dobom kukába a tőle kapott és el sem avult világirodalmi zakuszkát, fájdalommal simogatom végig utoljára a saját kis feljegyzéseimet, amelyek későbbi koromban, Korondon születtek, ínséges időben. Eldobandó kockás füzet negyedére vágott darabjaiból álltak össze, miután tűvel-cérnával könyvvé csúfolva így-úgy bevarrtam.
Ojjé, 1989. február 3-án, pénteken a feleségem 1856 lejt kapott fizetésül. Törlesztendő részlete: 800 lej/hó. Az én fizetésem? 2518 lej. Lehúzás 254. (Már nem tudom, mire.)
Kifizetnivaló: 830 cipőre; 240 Igaz Szó; Tej 340 Palkó J., Tej 90 Máthé M.; 700 bentlakás (Attila); 256 olaj, cukor (ma osztották); 300 pityókára 7-én.
Nem is éltünk rosszul. A feleségem ma is felír mindent.
Másfajta beírás: „Át a határon. 6490 menekült 1986-ban, ebből 1652-őt visszaküldtek, 25 százalék.
Más: Isaac Asimov akkor negyven éve New Yorkban élt. 1950 és 1998 között 405 könyve jelent meg. 14 tudományos cím birtokosa. Őrajta csak bizonyos John Chrisy tett túl, ötszáz krimivel. (Guiness).
Szerelmi négyszög. Férj – Feleség – Szerető
Alatta fölnyúló összefoglaló jel, és a magyarázat: Te, aki tudsz róla.
Kiráz a hideg.
Ez a nap hordaléka. Ceruzával írtam, ma is kedvelem a ceruzát. Akkor azonban egyéb is „vezérelt”: ha szorul a hurok, a kis negyedrét firkálmányt gyorsan le lehet húzni a budin, és a ceruzával írott szöveg is rögtön szétfoszlik.
Tudja a jobb orrlikad, hogy mit szív a bal?
Istenem.
Talán nem hiába vettem most föl a neved.
Közben száz meg száz lepedő szivárványában a szép Remedios élvetegen emelkedik föl, és viszi a hóna alatt Gabriel García Márquezt is, a sárga pillangók mennyországába.
(A Játékos jegyzetek című sorozatból)
Pusztai Péter rajza