Figyelmet érdemlő vállalkozásba kezdett a budapesti Magyar Napló folyóirat: időszakos kiadványként, rendkívül igényes, míves nyomdai kivitelezésben bocsátotta útjára 2013-ban az Irodalmi Magazin című mellékletét, rendkívül hasznos segédeszközt adva az irodalomtanárok kezébe. A sorozat céljáról a Beköszöntő sorokból nyerhetünk hasznos információt: a Magyar Napló negyedévenként megjelenő Irodalmi Magazinja „nem tanítani akar, mégis hasznos mulatság lesz, útba igazítani sem kíván, csupán felkínál egy utat, nem tolakodik a történeteivel, csak jólnevelten felajánlja a társaságát az utazás óráira. Hogy ez fényűzés? Persze, de kevesebbért elindulni sem lett volna érdemes. »Walter, hallod-e a magyarok énekét, miképpen zeng?« – hangzottak Szent Gellért püspök szavai a legenda szerint. Az archaikus népköltészettől Weöres Sándor Rongyszőgéig és a kortárs irodalomig mindez él és alakul a közös emlékezetben, önkéntelen szavainkban, borús és derűs kedvünk rejtekútjain. Ebből a mozgalmas és kimeríthetetlen hagyományból buknak föl azok a témák: elfeledett nemzedékek, újjáéledő klasszikusok, korszakos irodalmi jelenségek vagy évezredes mítoszok, amelyek köré a jövőben egy-egy lapszámot szervezünk.” Kivel is kezdhették volna, mint Illyés Gyulával, születése centenáriuma apropóján. Őt követte a Márai Sándor, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Zrínyi Miklós életét és életművét bemutató kötet, s közbevetőleg, egy antológia – Írók és alkotók a Nagy Háborúról – annak kitörése 100. évfordulója alkalmából.
Az egyes kötetek struktúráját következetesség jellemzi, korántsem valamiféle görcsös séma szerint, hanem a téma kínálta változatosság igényéhez, sajátosságához igazodó módosulásokkal. Alaprovatoknak számítanak: Novum – benne kiadatlan írások; Dosszié – egy cél, a jobb megismerés/megismertetés felé gravitáló, más-más korban keletkezett azonos témájú írások, értelmezések csokra; Genius Loci – az író életéhez kötődő helyek, az ihletforrásként értékelhető, illetve az értelmezéshez rávezető motívumok felidézése; Hommage – kortárs vagy kései utódok értelmezése, méltatása; Katedra – óravázlatok, a tanítást, a mai értelmezést segítő, a modern pedagógiai/módszertani elvárásoknak megfelelő óravázlat. Alkalmanként más rovatok is színezik a képet: Képzőművészet (Illyés Gyula), Gasztro (Krúdy Gyula és Zrínyi Miklós), Kitekintő (Írók és alkotók a Nagy Háborúról). A tartalmi gazdagságot és változatosságot hatalmas irodalomtörténeti arzenál felvonultatása biztosítja. A köteteket gazdagító/színesítő sok-sok fakszimile, fotó és reprodukció joggal kelti fel az irodalomtanárok, az igényes és értékes irodalom iránt érdeklődő olvasók érdeklődését, figyelmét, elismerését és megbecsülését, joggal számíthat az anyanyelvhatár hazai és az azon kívül élő magyarság pozitív fogadtatására.
A sorozat köteteit oda illesztem virtuális katedrám eszköztárába, ahova vissza-visszanyúlok, hogy – írásaim megalapozandó – ismereteim frissítsem, hogy egy-egy irodalmi jelenséget szélesebb körűen megismerhessek, értelmezhessek. Ugyanakkor, akaratlanul is elindítottak bennem egy gondolatsort azokból az időkből, amikor a kolozsvári egyetem reményteli és lelkes tanárjelöltjeként magam is színes tanórákról álmodtam, amikor kezdő tanárként – jobb napokon – óráimat vonzóbbá, szemléletesebbé szerettem tenni. Felébresztette továbbá bennem a lelkiismeret-furdalást az elhagyott katedráért, amelyhez oly hamar hűtlen lettem, amelyre csak ritka alkalmanként, beugró helyettesítőként léphettem.
1961-ben örömmel vásároltam meg a Tanulók Könyvtára sorozat első kötetét, benne a pedagógiai gyakorlatunkat felügyelő, megilletődött katedrai szereplésünket gyámolító kisbácsi magyar tanár, Ambrus Sándor alapos tanulmányát: joggal reméltem, hogy e sorozat majd kezünkbe adja az írói életművek legjavát, igazi segédkönyv lesz a minden bizonnyal vidékre jutó tanárok kezében. Tette is becsülettel évtizedeken át, közel háromszáz kötet megjelentetésével, elénk tárva az egyetemes és az erdélyi magyar irodalom széles spektrumát, a jól használható, eredményesen forgatható előszavak közlésével, a részletes életrajzi adatokkal, kritikai visszhangról tanúskodó szemelvényekkel kínált hasznos fogódzókat a gyakorló tanárok mindennapi eredményesebb, megalapozottabb munkájához.
Újságíróként is makacs következetességgel vásároltam az irodalmi műveket, vásároltam az irodalomtörténeti munkákat. A tudatalattiban – bár tudva tudtam, hogy az eltávolodás, a cserbenhagyás végleges – ott rejlett a tanári álom, egyfajta virtuális katedra, amelynek szellemi építőanyagát folyton gyarapítani kell, lépést tartani az idővel, mely mind messzebb és messzebb sodort az apám álmodta hivatástól.
Ezzel magyarázható az az öröm, amely akkor ébredt bennem, amikor egy pesti antikváriumban megvehettem a hatkötetes „spenót”-ot, amikor az ugyanoly örömmel táskámba pakolhattam az 1965-ben megjelent három kötetes irodalmi lexikont. Aztán csak azon volt a sor, hogy miként rejthetem el a csomagjainkat árgus szemekkel és kutató kezekkel átvizsgáló határőrök „szellemirtó” szeme elől.
A Tanulók Könyvtárával szinte egyidejűleg kezdett megjelenni az erdélyi kiadók által gondozott Kismonográfiák sorozata, amelyeket ugyanoly megbecsüléssel helyeztem könyvespolcomra. Azokat kiegészítve igyekeztem beszerezni az anyaországban megjelent Kortársaink, Nagy Magyar Írók, az Arcok és vallomások köteteit, újólag pedig a Nap Kiadó által közreadott In memoriam és Emlékezet gyűjtőcímmel közzétett kiadványokat. Mennyi érték! Mennyi kapu a megismerés, a jobb megértés, az irodalomszeretet ébresztése iránt?!
Hetvenöt év magasából fölvetődik a kérdés? Érdemes volt-e? Érdemes volt-e rögeszmésen ragaszkodni ahhoz, ami mára egy szobát megtöltő könyvek összegyűjtéséhez vezetett? Bennem is fölmerül a Vörösmarty Mihály által megfogalmazott kérdés: „Országok rongya! Könyvtár a neved, / De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” A lelkem mélyét felkavaró gondolat nemcsak a Gutemberg-galaxist veszélyeztető, a világhálón létrejött kulturális fordulat miatt vetődik fel bennem, nemcsak a betűvetés megtanítását mellőző nevelési vadhajtások, hanem a jövőnket radikálisan fenyegető, a nemzeti létet és műveltséget elsöpörni kívánó hegemonisztikus/globalizáló törekvések, az Európától idegen kultúrák elsöprő áradata mondatja velem…
Az ember, az én koromban, önkéntelenül is számadást készít. Mi kerül a mérleg serpenyőjének jobb s bal tányérjára? Minden pesszimizmus ellenére, könyveimet tekintem ama kincsek egyikének – családom mellett és után a legnagyobbnak –, amelyet az jelent számomra. Hasztalan volt? Haszontalan volt? A cserbenhagyott pedagógiai álom makacsul visszatérő reminiszcenciája? Nehéz megválaszolni a kérdést.
Ha valakit meg akarunk ismerni, lelke mélyére kívánunk bepillantani – mélyen a szemébe nézünk. Ugyanez mondható el akkor is, ha tekintetünk végigpásztázza a polcokat: a könyvek alapján következtethetünk a gyűjtő személyiségének arculatára is. Bennük és általuk arcunk földi mása rajzolódik ki. Sok szép és gazdag személyi könyvtár sorsa kérdőjeleződött meg a gyűjtő halála után. Ez engem is foglalkoztat. Könnyű azt mondani: utánam az özönvíz… És mégsem mondom, hisz könyveim alakították, csiszolták gondolkodásomat, szándékaimat, nevelték/növesztették azt a gondolatcsírát, amely tudatosította bennem azt az érzést, hogy az Írás nemcsak kenyérforrás, hanem a szó nemes értelmében vett Szolgálat. A könyvek segítettek hozzá, hogy jobban megismerhessem és értelmezzem az engem körülvevő világot, azok segítettek abban, hogy felismerjem: mi a szép, a jó, az igaz és a szent az életben, hogy írásaimban felmutathassam, olvasóimat is elindíthassam ezen a csodálatos szellemi ösvényen.

Vigasztalhat a tudat, hogy a gyűjtőszenvedély mégsem volt hasztalan: beépült abba sok száz írásba, amely tollamból fakadt, jeleként annak a reménynek, hogy talán mégsem éltem hiába.