Nehéz elmenni a téma mellett, a nem állásfoglalás is állásfoglalás már, csak az bárhogyan értelmezhető, ezért inkább biztosra megyek. Konfliktuskerülő természetem következtében mindannyiszor ignoráltam a témát, pedig rendszeresen a képembe nyomták az elmúlt hetekben. Ám úgy tűnik, hogy míg szemem be tudom húnyni, a fülem bedugni, az orrom kényszeresen éli a maga életét: ha befogom, nem kapok levegőt!
Nem Babits volt az első, aki úgy gondolta, hogy a különösen erős hajlam a szagok érzékelésére valamiféle szellemi felsőbbrendűség, néha művészi érzékenység jele, innen (is) kiindulva pedig lehet áldás és átok egyszerre. Túl a romantikus (vagy inkább a Baudelaire-i dekadens) elképzelésen: az illatok, szagok jelenléte mára már kiveszőben van a mindennapi életünkből, eredeti jelzésértéke teljes tudatalattiba sűlyedt, szervezetünk eme – valamikor jól müködő – jelzőrendszere is cserbenhagyott. Nem akarunk tudni a test nedveiről, álcázzuk, eufemizáljuk, elfedjük, palástoljuk a szagokat. Az illatokat pedig klónozzuk, dobozokba, légterekbe zárjuk, őrizzük. Ami valamikor a túlélés, a helyes párválasztás záloga volt, az ma elfedésre kárhozott, szükségtelen információ, ami ellen bevetjük a kémiai fegyvert is (!) és még véletlenül sem fájlaljuk a méltatlan halált. Csak a stressz maradt, ami a helytelen reagálása a szervezetünknek nemlétező veszélyekre, állandő készenlét, ami lemerít, pervertál.
A közelkeleti pályaudvaron pár hete a szokásosnál erősebb szagok terjengnek, egyfajta elegye ez melegnek, összezártságnak, elemi higiénia hiányának. Miközben végigmegyek a menekültek kiterített nappaliján, arra gondolok, hogy ez a kesersavanyú pára túl az izzadt lábakon, napok óta hordott ruhákon és mosdás hiányán (akarattal nem említek még pár lehgetőséget) valamiféle keserűségszag is, elegye a reménynek, csalódottságnak, harcnak, szégyennek. Félelemszag, a kiszolgáltatottság gőze. Ebből táplálkozik a vadász és válik vadásszá az áldozat is, a félelem provokál, saját farkába harap.
Férjem meséli, hogy a valamivel jobb körülményeknek örvendő Nyugati (!) pályaudvari menekültek felbátorodva a tolmácsolás adta lehetőségtől panaszkodni kezdtek a szagra, amiben élni kénytelenek már napok óta. Valaki a megoldást is megtalálta egy nemzetközi szóban, ami aztán futótűzként terjedt: deodorant! Hamarosan elő is került pár darab dezodor. Először osztogatni kezdték az önkéntesek, majd látva, hogy nem lesz elég, továbbadásra buzdították őket. Futótűzként terjedt a jókedv, fújásra kacaj, kacajra fújás, nem is hasonlított már a hely menekülttáborra, inkább nyári táborozásra, amire majd emlékezni lehet, unokáknak mesélni.
Mindenki tudja, hogy milyen kellemetlen az izzadtságszag elfedése kémiai illatokkal. Itt viszont valami más történt: felemelés, visszaszolgáltatás, reményosztás, összekacsintás. El lehet viselni a félelem szagát, megszokni a bizonytalanságét, kóstolgatni az irigységét, a tolerancia hiányáét, tepsedni a kényelemében, de van egy bűz, amit sosem fog elbírni az orrom (túlérzékeny vagy sem). Pedig a gyűlölet szaga mostanában még a virtuális világon is átsüt.