A szerző fotója

Számos embernek szerény mindene egy-egy tehénke, és a belőlük kifejt tej teszi ki a mindennapi élelemszükségletük java részét. No, meg az állat ára sem zsebpénz, hanem egy zseb pénz. Éppen ezért, mifelénk a tehéncsordára a falu vagyonaként tekintenek.
Imre, a falu által felfogadott pásztor ügyelt éveken át a hazajáró csordára. Háromgyermekes apaként jól jött a százötven tehén utáni bér. Három fia közül, a hatéves Péter volt a legkisebb, s egyben a legrugalmasabb is, nagyon szerettet apjával járni a legelőre. Jobban tetszett neki, mint az óvoda.
A hónap közepe felé, úgy alakult, hogy a gazdák legnagyobb rémületére, ott látták pásztorukat a falu között, ahogy részegen lődörgött egyik kaputól a másikig. A tehenek utáni bért kéregette fel, s közben minden gazdától elfogadta a felkínált pohár bort-, pálinkát. Az egyik gőgösebb gazda nem nézte jó szemmel, hogy napközben szedi a bért, nem pedig a csorda hazahajtása után, ezért rákérdezett:
– Imre, Imre… Nem szégyelled magad, fényes nappal így leinni magad?
– Én? Szégyellje az, aki nem iggya meg. A nem es ember, aki nem szereti a pálinkát – gagyogta ki a pásztor.
– S ki ügyel most a tehenekre?
– Ki, ki?… Há, Péter!
– Micsoda, meglágyult az agyad, hogy egy ekkora gyermekre reá bízod a csordát? – hüledezett a gazda.
– Á, nem a Péter fijam, akire gondol.
– Akkó, melyik?
– Há, Szent Péter! – vágta rá amaz elégedetten.