Az ember unatkozik, és hová menne? Könyvesboltba, persze. Egy ilyen unatkozás alkalmával találtam rá Daniel Pennac nagyszerű regényére, A karabélyos tündérre.

Az unatkozás persze nem garancia semmire, most azonban szerencsém volt. Pennac tényleg remek könyvet írt, elég bonyolultat ahhoz, hogy krimi legyen, és elég színeset ahhoz, hogy túlnőjön a műfajon. Mert ott van Pastor, az intelligens, nagyszívű és kíméletlen fiatal nyomozó, ott van Thian, az idősödő detektív, aki vietnami nénit játszik a jó ügy érdekében, Julie Corrençon, a tényfeltáró újságírás gyöngye, aki nőnek sem bombátlan, a Tanácsos, akinek imádott felesége minden jogi előadás után simára törli a kopasz koponyáját, és ott van természetesen Benjamin Malaussène, aki egy saga főszereplője (ennek második darabja A karabélyos tündér), és aki eszményi bűnbak és egy óriási család éretlen feje, és Thérèse, aki ugyanennek a családnak a „jósnője”. És ott van még annyi mindenki, az egész Párizs valamiképpen, bevándorlók és „igazi” franciák (a mű a mostani helyzet megértéséhez sem érdektelen), bámulatos helyzetek, őrültek, szenvedélybetegek és az igazság megszállottjai, akiket szintén nevezhetnénk szenvedélybetegeknek. És ott a korruptak, ostobák, nagyképűek, képmutatók bírálata, ami nélkül egy ilyen regény nem lenne teljes.

Mintha Rejtőt és Émile Ajart összegyúrták volna: színes, élvezetes történet, melyből hirtelen bölcsességek törnek fel, s ezek talán csak azért tűnnek bölcsességeknek, mert a nyomor mondja őket, az egzotikus nyomor, mely nincs mi után szaladjon, és ezért szereti az életet. „Megöregedtem, sajnos! — mondta apám —, de más módot nem találtam rá, hogy ne fiatalon haljak meg.” És ez csak a mottó…

Forrás: A jódeménység foka