Amabile

Az osztrák–magyar hadsereg már hetekkel előbb végtelen vonulásnak indult. Másfél századdal és egy géppuskával változatlanul tartottuk vonalunkat a Monte Solarolón. Ez olyan zug volt, ahová fölmászni is elég föladatot jelentett. Vizünk elfogyott, hát kifosztottuk a boros raktárt és konzervraktárt. Végre is a hátunk mögött az olaszok elfogták dandárparancsnokságunkat. Vagyis bekerítettek bennünket. Kitűztük a fehér kendőt.
Az olaszok, azt mondhatnám, semmi ellenérzületet nem tanúsítottak. Ha volt is némi zűrzavar elhelyezésünkkel, élelmezésünkkel, szinte órákon belül segítettek rajtunk.
Végre is, némi vándorlás után, állandóbb jelleggel Friaulnál valamiféle kisebb erődítmény lett a tanyánk. Itt rendes konyha működött, rendes ágyak vártak ránk. Még egy kantin is. Akkora udvarra sétálhattunk ki, tetszés szerinti időben, ahol akár labdarúgó-mérkőzést is tarthattunk.
Jellemzőnek találom az olaszok jólelkűségére és lovagiasságára, hogy még két-három hete sem tartózkodtunk a táborban, máris a következőt hirdették ki nekünk:
A tábor parancsnoksága tudja, szívesen néznénk ki a város környékére is. A városban még rendes sorokban vonulunk ki a táborból, ám a város határától járkálhatunk, nézelődhetünk, ahol akarunk. Egyetlen olasz tiszt bajtársunk kísér el bennünket. A kimenésre jelentkezők azonban tiszti becsületszavukat adják arra, hogy sem szökést, sem huzamosabb elmaradást nem kísérelnek meg, annál is inkább, mert ezzel bajtársaikat is megfosztják a további kimenőktől.
Nahát, egy nap fölkerekedtünk a korai ebéd után. Az olasz tiszt, a városon kívül, azt sem tudtuk, hogy merre jár? Össze-200vissza csatangoltunk egy eléggé gondozott műúton és környékén. Ha csapszéket láttunk, betértünk egy pohár szeszre.
Egy kisebb községbe érkeztünk. Úgy rémlik, mintha mesterséges domb uralta volna a falut. Tündéri szép, de apró várkastély. A domboldal tele kecses olasz házacskákkal és kertecskékkel.
Leereszkedés közben egy kis rozoga háznak utcára nyíló ajtajában csinos, fiatal olasz lány állott. Sapkámhoz kaptam a kezem üdvözlésére. Elfogulatlanul biccentett vissza, és mosolygott. Erre bátorkodtam odaközeledni hozzá.
Úgy vonult vissza az ajtóba, mint aki helyet ad nekem, hogy bevonuljak rajta. Akkor vettem észre, hogy egy kis szatócsüzletbe tértem be.
Egyszerre nevemet hallom künnről. De szinte egyidejűleg bajtársam hatol be az ajtón. Legkevesebb tíz évvel idősebb volt nálam. Tartalékos századossá lépett elő, mielőtt fogságba került. Hatalmas alakján valamiféle gyerekségre valló ábrázat ült. Nem ivott, nem dohányzott. Egyetlen szenvedélye az evés volt.
Amint bejött, a szeme fönnakadt az áruasztalon:
– Ez datolya! Remek! – mondta, és a datolyára düllesztett szemével érdeklődött: – Mi az ára?
A lány megmondta. A százados kérte a lányt, csomagoljon be neki a datolyából.
– Csak fügét kapni a táborban! – mondta nekem. Azzal már föl is kapta a csomagját, és kifelé indult.
A szemén láttam, hogy nem a bajtársiasság készteti arra, hogy engem otthagyjon a lánnyal. Hanem a falánkság, hogy máris csámcsogásba, nyelésbe fogjon.
A lány tudott annyit németül, mint én olaszul. Így eléggé megértettük egymást.
Amikor érdeklődött, hogy szolgálhatna-e nekem is datolyával, feleletem az volt: életemben nem vonzott semmi nyalánkság. Tökéletesen elég nekem a tábor ellátása, ellenben ha egy pohár bort lehetne kapnom, azt megköszönném!
– Sajnos! – válaszolta – bort nem szabad árusítaniuk. De azért saját termésükből megkínálhat!
Beszaladt, és egy nagy, szépen díszített fémkupával tért vis201sza, meg egy kisebb pohárral. A kupát kezembe nyomta, a pohárba magának töltött kétujjnyit. Koccintott velem. És én kezet csókoltam neki. Ezt kedvesen tűrte, sőt éreztem, visszaszorítja kezemet.
Erre derekára csúsztattam a karom.
Ebben a pillanatban két tiszttársam nyitott be.
– Gyere te is! – szóltak nekem: – Mert indulás vissza a táborba.
– Megyek! – biccentettem. De maradtam a lánnyal.
Ez, mintha megváltozott volna. Hirtelen hozzám simult. Az arcocskáját is az enyémhez nyomta. Sőt, olyan félre nem érthetően törleszkedett hozzám, ami mindent ígért. De közben azt mondta:
– Most távozzék, hogy baj ne legyen! Majd, ha újra idelátogat, akkor én másként rendezek el mindent.
Hagyta már, hogy összecsókoljam. A boltajtóból is integetett utánam.
Karácsony hetében voltunk már. Aki akart, kiment az adventi ájtatosságokra. Karácsony két napján pedig misére.
Én nem mentem sehova. Ábrándoztam Amabileről, az olasz szépségemről. Mérlegeltem, hogy a következő kimenőn, karácsony és szilveszter között, a város végén előrevágtatok szerelmemhez, és vele vagyok, ahogy ígérte, kettesben.
Karácsonyeste remek vacsorát kaptunk. Bor volt, sültek, tészták meg kávé. A termünkben valamelyik tiszttársunk kardalt állított össze. Énekeltünk.
Ágyamon hevertem, és a holnaputáni kimenőre gondoltam, százszor is átmérlegelve esélyeit. Amabile puha ajkát idéztem, lehunyt szemmel.
A szomszéd ágyon a százados hevert. Velünk szemben a dalmata és társa. Összébb tolták fekhelyeiket, kávét főztek, és hozzá fölbontottak egy tejkonzervet.
Abban a szent percben a kapitány fölugrott, és hozzájuk ment. Megkínálták egy fél pohár tejeskávéval. De a további kunyorálását nem voltak hajlandóak teljesíteni.
Erre visszajött ágyára, és engem zaklatott.
– Feketét kapunk, de tejeskávét soha, holott úgy imádom! Te nem?
– Ugyan! – legyintettem. – Elvagyok nélküle is.
– Akkor tégy egy szívességet nekem! – csapott rám a százados: – Kérj tőlük te is egy pohárral. Biztos adnak neked! És te megkínálhatsz vele engem, ha neked nem fontos.
Most már dühbe gurultam:
– Hát nem etettek meg ezek az olaszok minket hányásig? Még mindig akarsz valamit? Igyál bort a kantinban. Az való karácsonyeste!
Hiába! Nem hagyta abba a zaklatásomat. Végül már nem bírtam idegekkel:
– Nem megyek! – ugrottam föl ágyamról ingerülten: – Nyivákolj valaki másnak.
Ezzel kimentem a hideg sötétbe. Ott sétáltam, hűlésnek téve ki magam, amíg bírtam… Ez volt a karácsonyestém!
Ami a kimenőt és találkánkat illeti szépségemmel?… A kimenő megtörtént. Csak az olasz tiszt, csupa jóakaratból, a város környékének egyéb táját is meg akarta ismertetni velünk. Amabilét nem láttam többé.
Szilveszter után nehány nappal pedig továbbvittek más táborba, sokunkat. (Kb. 1960)

Forrás: Életem regényei. Magvető Könyvkiadó, 1968.