Ötletga(rá)zdákban sosem volt hiány kies tájainkon. Durmancs testvér különleges alkotói testülettel dolgozik. Naponta érkeznek a buzgalmatos szorgok jelentései az aljanép és az okosabbja gondolatairól, de javaslatairól is. (Ezek zömmel Őt dicsérik, akad olyan is, amely növekvő elégedetlenségről és a Durmancs iránti ellenszenvről regél.)

A szorgok szövegeinél érdekesebb a zuvatolók állandóan gyarapodó javaslat-kazla –: kimeríthetetlen ötlettár. A szorgok és a zuvatolók kétségbevonhatatlan gondolatgazdagságát is felülmúlja a hoplákok kimeríthetelen fantáziája, kíméletlenül célratörő, szenvedélyes, már-már fanatikus városfejlesztő hevülete. Velük szemben szinte semmit sem tehetnek a fontolákok, a töprengúzok és a bambulákokkal szövetkező bumbelákok.

Ha például Dur­mancs főtestvérnek a szor­gok beülte­tik a fülébe a lakópar­kosítás bolháját, a zu­va­tolók azonal el­ter­jesz­tik, hogy a fon­tolákok azért el­len­zik a nagy­szabású pro­jek­tet, mert nem ne­kik csörge­dez a Máris néni pa­ta­ka, amelyből a saját mal­ma­ik­ra hajt­hatnák a vi­zet. A hoplákok no­sza, rögtön aláírásgyűjtésbe fog­nak a lakópar­kosítás érdekében, tömeggyűlést szer­evez­nek, fel­vo­nulási körme­ne­tet ren­dez­nek a főtéren, és máris uralják a közhan­gu­la­tot, csak az vol­na hátra, hogy népsza­vazást írja­nak ki, és ak­kor aztán Dur­mancs főtestvér durr!, bele a közepébe –, máris fölman­csolná a maga és kli­en­si köre részére a leg­job fekvésű par­cellákat, ame­lye­ket aztán jó pénzért vásárol föl a – mit ad Is­ten! – (nem) vélet­lenül éppen őálta­luk (i)gaz­ga­tott város.
A töprengúzok és a bam­bulákok szóhoz sem jut­nak, a bum­belákok meg amúgy is meg­sza­vaz­nak min­dent, ami­hez nem érte­nek (és ami­lyen bo­nyo­lult megint az élet: akármi­hez sem konyíta­nak)…
Utcák és te­rek ne­ve­in, szob­rok állításán kap­nak össze a dur­man­csoló párti­ak (szor­gok, zu­va­tolók és hoplákok) meg a tömörészek (fon­tolákok, töprengúzok, bam­bulákok és bum­belákok). Közben a város majd meg­ful­lad a vegy­ipa­ri kom­binát mérgező füstjétől, me­lyet je­lentősen dúsít az el­sza­po­ro­dott gépko­csik ki­pu­fogógáza.
Ó, jaj, a színház előtti tér! (Ti­zen­ki­lenc szin­tes mély­par­koló kívánko­zik alája.) Tud­ható, hogy észbe jut va­la­mi más, hangzósabb ne­vet adni neki. A dur­man­csolók ter­ve stan­tye pi­tye­re kész.
A tömörészek frak­ciói egy do­log­ban egyetérte­nek: ha a színház tere továbbra is Színház tér ma­rad, azon nem hőbörödhet fel egyik tábor sem. Ezért csökönyösen kötik az ebet a vil­lany­karóhoz.
Mos­tanság új tömörülés hal­lat­ja hangját. Felütötte a saját és a többi­ek fejét is a Bum­hekk Párt. El­hap­polják a dur­man­csoktól a szor­go­kat, zu­va­tolókat, hopláko­kat. A tömörészektől a fon­toláko­kat, töprengúzo­kat, bam­buláko­kat és bum­beláko­kat. Sőt a régeb­bi gar­nitúra zu­va­tolóit: a posztáko­kat, zvonéro­kat és a reszpündáko­kat is!
Ti­li­tológus elmék tud­ni vélik: előbb-utóbb min­den érző szív és vérző zseb a Dur­mancs főtestvér szolgálat­ba szegődik!
A bum­hek­ke­rek azt ter­jesz­tik igen nagy si­ker­rel, hogy a Színház tér alatt valóságos Ve­res­pa­tak, azaz kin­csesbánya rejtőzködik. Majd­nem bi­zo­nyos, hogy a fe­ren­ces barátok oda rej­tették az idők során fel­hal­mo­zot s még talán a temp­lo­mos lo­vag­rendtől „örökölt”, sokféle korból származó különféle kin­cse­ket. Ezért a leg­jobb meg­oldásnak számítana, ha az árva tor­nyot is el­vi­tetnék az orosz­pi­ac környékére, és el­kez­denék a Színház tér módsze­res feltárását. – Ha a méltán híres nagy­szent­miklósi kincs 23 arany­edényből áll (összsúlyuk majd­nem 10 kg), a fe­ren­ce­seké leg­alább kétszázhu­szonhárom tárgyból (három mázsa) tevődik össze – pus­togják a zvonérok, reszpündákok, a szor­gok, zu­va­tolók, hoplákok (de már a fon­tolákok, töprengúzok, bam­bulákok és bum­belákok szintén).
Kár e temérdek gaz­dagságot a föld gyomrában hagy­ni. Ráadásul ez nem az avar fe­je­del­mi kincstárból, ha­nem di­rekt Bu­reb­is­ta és De­cebál királyok örökségéből szárma­zik. Meg­bocsátha­tat­lan vétek vol­na, ha ez is a bécsi Kun­sthis­toris­ches Mus­e­um­ban kötne ki. Vagy, uram bocsá’ (ver­je­tek a számra!): el­orozná előlünk Bu­da­pest… A drága arany­korsókat, kely­he­ket, szilkéket, pohárkákat, ivócsa­na­ko­kat, nye­les tálkákat, ivókürtöket, nyaklánco­kat, gyűrűket, női cse­cse­becséket, egyéb éke­ket!…Az anya­far­kast Ro­mu­lus­sal és Rémusszal, hu­szonöt karátos aranyból, meg a királyi ko­ronát a jo­gar­ral és a mell­re­való nagy ke­reszt­tel (hi­szen az a nép, csakúgy, mint fiókája, emez: min­dig is ke­resztény volt).
A do­log je­len­le­gi állása mel­lett sen­ki se számítson a Színház tér végle­ges ren­dezésére, a munkála­tok nem fe­jeződnek be, most kezdődik a java. Románia Ve­res­pa­tak és a Fe­ren­ce­sek kin­cse révén saját üstökénél fog­va rántja ki magát a gaz­dasági és kul­turális re­cesszió hínáros mo­csarából.
Aki nem hi­szi, men­jen a térre. Ra­gad­jon ásót, kapát, nagy­ha­ran­got.
Jaj, de­hogy tört ki a for­ra­da­lom.
Felvétel van.

Forrás: eirodalom.ro