– Köszöntem szépen!
– De kérem, ki kérdez­te, hogy köszönt-e szépen?
– Sen­ki-sen­ki, csak – köszöntem szépen, ahogy il­lik, no!
– Ha már így állunk, sze­retném tud­ni, mi­kor is volt, ami­kor köszönt szépen?

– Most köszöntem szépen, kérem.
– Vagy úgy? Nem egy­kor, va­la­mi­kor régen köszönt szépen?
– Nem-nem, most köszöntem szépen.
– Szóval teg­nap-teg­napelőtt avagy még régeb­ben, a múlt­ban nem volt szokása köszönni szépen?
– De­hogy­nem!
– S mára már el­hagy­ta egy­ko­ri jó szokását, hogy köszönjön szépen?
– Már hogy hagy­tam vol­na el! Kikérem ma­gam­nak! Hát nem köszöntem szépen?
– Per­sze, na­gyon régen. De most?
– Most köszöntem szépen, kérem!
– Eset­leg én kérhetném, hogy köszönjön szépen…
– Kérem, hát én köszöntem szépen, kérés nélkül is…
– S most pe­dig kérésre sem akar köszönni szépen?
– Nem mond­tam már, hogy köszöntem szépen?!
– Ki­nek?
– Magának.
– Ne­kem biz­tos nem.
– Azt meri állítani, hogy nem köszöntem szépen?!
– Ed­dig nem, de leg­alább most köszönhet­ne szépen…
– Köszöntem szépen, uram!

Forrás: Székely Hírmondó / eirodalom.ro