Képmutatók!
– dühöngött, és nem megjátszva tette, Rönó, miközben a fehér macska se szó, se beszéd, elalélt az éteres vattára görbedve a lefedett, tekintélyes befőttesüvegben, amit ha borkánnak mondott volna valaki, Rönó még villámokat is szórt volna rá, mert ő olyan biológiatanárnő volt, aki elvárta, hogy magyarul beszélj és szabatosan, mert nemcsak az a fontos, hogy mit tudsz, hanem az is: mit és hogy vagy képes kifejezni.
Nos, az osztályunk lányai közül többen hisztérikus sajnálkozásukat voltak képesek csupán sikoltozva kifejezni, midőn a „szegény kiscica” – úgymond – önkívületbe merevedett a befőttesüvegben, hogy aztán Rönó pontos, határozott mozdulattal felmesse a hasfalát, szétnyissa a bordák kosarát és két sebészcsipesszel elzárja a fő ereket a szíve fölött, így vetve véget szenvedéstelenül a macska földi pályafutásának, hogy nekünk viszont fogalmunk legyen szívről, májról, vesékről meg egyéb alkatrészekről: nem csupán könyvből, hanem megtapintva, szétvágva és belenézve, életre szóló tapasztalati tudást szerezve arról, ami bennünk is ugyanolyan. Legfeljebb nagyobb.
– Engem Rácz Nagy Olgának hívnak – mondta néhány hónappal korábban -, de mindenkitől csak úgy halljátok, hogy Rönó.
A magyarázat rendkívül egyszerű: mindahányszor aláírni volt kénytelen, neve kezdőbetűit firkantotta oda az ellenőrzőbe vagy egyéb okiratra, s az összeolvasott RNO-ból régi korok szemfüles diákjai csináltak Rönót, amire ő nemcsak hogy büszke volt, de meleg szeretettel értékelte is a humort, akárcsak férje, Rácz János romántanár „margóján”, akit viszont Maigret-nek neveztek el a diákok, mert akkor még divatban volt a Simenon által megalkotott Maigret felügyelő, illetve a bravúros nyomozásaiból készült filmsorozat. Márpediglen Maigret szúrós szemű volt és pipázott. Akárcsak Rácz tanár úr.
– S amikor kolbászt meg véres hurkát esztek – folytatta nekisápadva Rönó -, akkor is visítoztok, hogy szegény disznó?!
A lányok egy idő után megszűntek sikongatni, csak a túlvilágba meredő macskaszemek látványát kerülték. Viszont a fiúkéval egyforma kíváncsisággal fújtak az üvegcsőbe, amelyet Rönó a macska tüdejéhez csatlakoztatott, hogy nézzük csak meg, milyen kicsi, de mekkorára tud tágulni. Amikor viszont a combizmok összehúzódására került sor, már a lányok is teljes érdeklődéssel vitézkedtek az ismeretszerzésben, amitől Rönónak – aki, lássuk be, bármely szépségverseny selejtezőjében elvérzett volna – megszépítő nyugalomba mosolyult az arca, mert győzött a tudásvágy az álszent hülyeség fölött.
Nehéz hónapok voltak, mi tagadás, amíg osztályunk többsége megbarátkozott Rönó gondolatával. Nyomasztó egy nő volt, ez igaz; azokat például határozottan nyugtalanította, akik egy kiadós felelés utáni biológiaórára ellustálták a felkészülést, Rönó viszont minden teketória nélkül ismét kiszólította őket, valljanak csak színt, mit tanultak mára – és hát persze azt mégse lehetett mondani, hogy tanárnő kérem, hiszen a múlt órán feleltem. Oda kellett sorakozni a többi négy-öt delikvens mellé a katedra közelébe, és Rönó szemébe nézni – ezt fokozottan elvárta feleltetéskor! -, miközben ideges gombócok vándoroltak a tápcsatorna különb-különb traktusaiban és onnan az öntudatig vezető, nem is olyan hosszú úton. Rönó, ne szépítgessük, kifejezetten stresszelte a diákokat a feleltetéssel: az öt-hat nyomorult ott, a katedra mellett feszengve, csak úgy kapkodta a fejét Rönó kérdéseitől, amelyekre csakis pontos és tárgyszerű választ lehetett (volna) adni, mert ő úgy kérdezett. Aki hasalni próbált, azt Rönó azonnal helyreküldte, természetesen BESZEKUNDÁZVA – ahogy a régiek az elégtelen osztályzatot nevezték büszkén vallott, ám meddő latinkodásból.
Soha nem volt (és vélhetőleg már nem is lesz) olyan igazságos tanárom, mint Rönó. De róla – a fentiek fényében – nyilván nem csupán az igazságosság ötlik ma az eszembe. Hanem a rámenősség is. Igaza volt abban, hogy stresszelt minket. Nem volt baj, sőt máig ható áldásai vannak, hogy az órái előtt „idegállapot” vett erőt rajtunk. Ha semmit nem jegyeztünk volna meg anatómiából, azt mindenképpen tudjuk – még az osztály egykor legelvetemültebbjei is -, hogy a biológia szép és értelmes sport.
Nyugdíjas éveiben Rönó elméje elborult. Néhányszor meglátogattam, olyankor mindig rám akarta hagyni a sugárúti lakását. Persze többen is voltunk, akik hálával és szeretettel leptük meg olykor: MINDANNYIUNKRA rá akarta íratni a lakást, ez amolyan stílusfordulat volt már nála. Özvegy volt sok éve: Maigret magára hagyta a kiszuperált pedagógusok savanykás létében.
Olyan volt a temetése is, mint minden jó tanáré: illemből csakúgy, mint hálából néhány tíz egykori tanítványa állt körben. A tanár kollégák a koszorúk korai fonnyadozásának illatában maguk elé néztek. Az értelmesebbje magába is. Ő elmúlt.