Ebben a városban legjobb találkahely a megálló, miért kivételezni, bokát ficamítani vagy életed veszteni az úthenger alatt? Amúgy sem kedvelted lakónegyededet, néha menekültél volna onnan, nem értetted a rád ragadó szavakat, azok sem fogadtak el téged. Hagyd a taxit, mondtad és hagytam, hadd száguldjon tovább, lestoppoltam a kis jegyiroda előtt. Váratlanul gyors érkezésed meghökkentett, előzékenyen becipeltelek a közeli játékterembe, a sötétben rejtőző hátsó asztalok közé és megrendeltem a vad mérget, hadd ne mosolyogj olyan zavartan és egyébként is… éreztem a hézagot, a viharok utáni útrakelések utórezgéseit.
Rövid eszmecsere, lazuló hangulat, a hús-vér élet felismerése, és vége. Elkezdődött az aszfaltjárda, elöl te, mögötted én, vezettél, mint vakot, választottál, elfogadtam, nem először történt ez így. A rozoga kapu egyetlen tenyérlökésre nyílott, az ajtóban egyetlen kulcs. Jól tudtad, merre a leghátsó szoba, amelyben a falon Tahiti, napraforgók, arcképek és bármi más, amit az ember tudatosan vagy tudata alatt felidézhet. A rámolás kuszasága kitágította a teret, akkora lett a szoba, mint egy közepes nagyságú bálterem, az ablak melletti falhoz lapuló egyetlen vetetlen, koszos, poros ággyal, egyetlen párnával, mindez szinte szította a szintén koszos, már nem is emberi gondolatokat, felgyorsított mindenféle ösztönt. Elém dobtak valahonnan egy rongyos keresztrejtvényt, hadd fejtsem meg benne életkoromat, életkorodat és mindazt, ami ehhez tartozik, de hiába. Ebben az állapotban kidobtam az ablakon és becsuktam azt. Félrészegen röviden végigmértük egymás pőreségét, aztán minden bevezető nélkül zuhanni kezdtünk. Nem ismertük akkor a szerelem mélységeit, csak a testekét, különben is, mintha már az ősz közelgett volna, minden repülni, költözni készült. Gondolatban három meghatározott helyen laktam, egyikük két méterrel a föld alatt volt. Éreztem remegésed, amely ma sem ismert okokból mindannyiszor félelmet jelzett, nem tévedtem, pár perc múlva rámszóltál, hagyjam abba, én meg tudtam, ez már a végállomás, innen soha, semerre tovább. Csendes, békés öbölbe eveztünk, ahol Pygmaliont, mint levelet tartalmazó lezárt üveget, pólód alá rejtetted, hogy egyszer majd említést tehess róla. És kerestél, én viszont már nem voltam, úgy működtem, mint az ingaóra.
Nem fogadhattam el, hogy a lebomlásból, a szerteszét vándorló bútorok közül egy építőtelepre vezesselek, ahol se víz, se fény… matematikailag egy hónapra számítottam. Késő volt, beesteledett. Neked és nekem. Érzelmeimet felfalták a kutyák, szőke és egészen fekete nők figyelnek.
Ebben a városban néha ketten voltunk, te szelíd szajha, én a mesterlövészeket vizslató örök partizán.

2015. október 4.