Valljuk be, inkább csak játszani akartunk, amikor a néhai Előre napilap 1985-ös naptárában (amelynek szerkesztője voltam) felkértem a gyermekeknek szánt rovat, a Cimbora kis olvasóit, írjanak mesét – ha kedvük szottyan – Macalik Ernő itt látható varjúképeire; még legyintettem is egyet gondolatban, hogy ugyan, mit lehet írni erről a rusnya fiókáról, amely háromféle prózai helyzetben pislog bele a lencsébe, s amúgy is olyan közönséges, hogy fel se ismernénk, ha az életben találkoznánk vele…
Aztán megérkezett az első, majd a második, a harmadik… a sokadik levél; és kiderült, hogy a kis csóka, ha más-más néven is, de sok kisebb és nagyobb olvasónk gyermekkori jó ismerőse, vidám játszópajtása, felejthetetlenül kedves élménye. Sok helyütt okozott galibát, s ugyanakkor varázsosan vidám perceket is. A legtöbben hiába akarták beparancsolni valamilyen közismert meseformába, a kis huncut mindegyre kiszökött onnan a valóság kopárabb udvarára, s hol a ház körüli élet rendjét borította föl, hol a családi holmikat hurcolta rejtekhelyére… Legtöbb olvasónk az életről „mesélt” hát többé-kevésbé igaz történetet, s még azok se jártak nagyon távol a valóságtól, akik megpróbáltak elrugaszkodni a hétköznapoktól, s különféle mesei fordulatokkal tüzdelték tele fogalmazásukat. Ennyire ne volna népszerűsége manapság a mesének? Vagy csak annyi történt, hogy amíg mi az utóbbi évtizedekben belsőleg átalakultunk, azalatt a meseigényünk is jelentős formai módosulásokon ment keresztül?

Akárhogy is van, nem volt szívem valamit kihagyni a beígért összeállításból. Mert a maga nemében mindegyik levél: érték volt. Vallomás a gyermekkorról, amelynek lepkeszárnyú pillanatait egyszer mindenki átéli valamilyen formában, hogy aztán végérvényesen kicsússzanak a kezei közül, S a tűnő pillanatok ritkuló légkörében ott röpdös a kis csóka, akiről kiderülhet, hogy maga a varjak királya, s olykor még küld felénk egy-egy elhaló károgást…
…Az ismétlődéseket, a hasonló motívumokat, fordulatokat ne írjuk rnesélőink számlájára; a mi lelkünkön száradnak, mert nem volt szívem szigorúan elbánni a levelekkel s csak a legtökéletesebbeket engedni a naptár lapjaira.
Honnan tudhatjuk, hátha közöttük rejtőzik, egyelőre álruhában, a holnapi meseírók királya is?

Cseke Gábor

(U. i. Azóta eltelt harminc esztendő. A naptár egy ütött-kopott, agyonolvasott példányát egy antikváriumban fedeztem fel, s egy lejért (egy kifli ára ma) haza is vihettem. Jó volt felfedezni újra e meséket, amelyek mit sem vesztettek hajdani frisseségükből.)

Megmentem a varjak királyát

 

Egy szép tavaszi reggelen, ötödikes koromban elindultam az iskolába. Akkoriban még hittem a tündérekben és mindenféle szédítő mesében. Beléptem az iskola kapuján, s a társaim körbeállva kacagtak, sikoltoztak, visítottak valaminek. Hozzájuk léptem, s a kör közepén egv rongyos csókát fedeztem fel. Lógtak kétoldalt a tollai, agyonverték volna, ámde a szeme ravaszul villogott, mint a rókáé, s amennyire csak tudott, megpróbált a csőrével védekezni.
Mindenki gyalázta a szerencsétlen madarat. Az egyik azt mondta rá, hogy rusnya,

Márton István
Homoróddaróc

Varjúfogás

 

Élt egyszer a mi udvarunkon, a vén diófán egy fióka, s mivel csúnyán károgott, elneveztük Káricsálónak. A szomszéd fiúval elhatároztuk egyszer, hogy megfogjuk. De mivel? Törtük a fejünket, s végül Tibi kisütötte, hogy csapdát állít. Másnap átjött hozzám s hozott egy kalapot, aminek az egyik felére támasztékot tettünk, arra pedig zsineget kötöttünk. A kalap alá magot szórtunk. Aztán megfogtuk a zsineg végét, és elbújtunk. Vártunk, vártunk, hogy jöjjön a varjúfióka, de nagyon sokat kellett várni. Végül csak előjött. Ment a maghoz. De a kalap egyböl ráesett. Tibi szaladt, hogy megfogja, de mire odaért volna, a madár felrepült, kalapostul. Így jártTibi – se madara, Se kalapja…

Takács Ibolya
Ótelek

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ