Pórul járt vadászok

Egyszer, amikor a szülei elmentek otthonról,a varjúfióka meglátott egy legyet.
– Zümm-zümm, úgyse tudsz megfogni! – ficánkolt az orra előtt a szemtelen légy.
– De bizony megfoglak! – csipogta a fióka, s utánarepült volna, de mert még nem tudott, leesett a földre.

Én ott megtaláltam, hazavittem. Egy ládában tartottam.
Egyszer csak odalopózott a ládájához a macskánk. Keservesen nyávogott:
– Ó bárcsak kiengednének téged ebből a ládából!
– Kár, kár, hogy nem esz meg téged a fene! Szólt ki a fedezékből a bátor varjú, s a macska még várt egy kicsit, majd eloldalgott. Azt hiszem, olyan szomorúnak, mint akkor, soha se láttam.

Balázs Imre
Székelyudvarhely

Őszi kaland

Ősz volt, a vándormadarak búcsút vettek tőlünk, s a mi kis városunkban csak a télen is kitartó szárnyas barátaink maradtak – verebek, cinkék, fakopáncsok, gerlicék, csókák… Vén nyárfánk levelét hullatta az udvaron, s mert szelíden sütött a nap, gondoltam, összeszedegetem a szárazon zörgő avart. Dudorászva simítgattam ki a leveleket, amikor hirtelen furcsán csengő hang ütötte meg a fülem. Sokáig nyomoztam, honnan jöhet és milyen szerzet hozza létre, amikor a fa ágai között megpillantottam egy kis fekete gomolyagot. egy éhes varjúfiókát. Közelebb léptem, de úgy nézett vissza rám, mintha ellensége lennék. Meleg zsebembe rejtettem, gyorsan beszaladtam vele a házba, s mutattam édesanyámnak a szerzeményt. Kosárkába tettük, ahol megült egy darabig, majd őrült csivitelésbe kezdett. Éhes volt. Eszembe jutott a mese a sajttal, de hiába nyújtottam neki egy szeletecskét, nem kért belőle. Mintha veszekedett is volna velem, miért nem adok neki igazi eledelt. Sok fejtörés után kitaláltam, gyűjtsek neki legyeket, s össze is fogdostam 10 kövér példányt, amit vidáman és egyenként bekapdosott, majd vizet ivott rája.
A kis gomolyagból idővel nagy madár lett s megtanult repülni. Aztán kirepült a házból, az én nagy szomorúságomra, de nem ment messzire, a nyárfánkon telepedett meg, s egyik reggel a párjával keresett föl engem a szobám ablakában. Megetettem őket, s attól kezdve minden reggel kopogtattak az üvegen s várták az elemózsiát. A falatokat a fán lévő fészekbe hordták, de később csináltam nekik egy etetőt, ahonnan még a fiókájuk is lelkesen lakmározott. Nem valami izgalmas mese ez, de nekem nagyon sokat jelentett. Egy emlék, ami szomorú is, de több benne a boldogság, mint amit szavakba lehetne önteni.

Deák Enikő
Szatmár

(Folytatjuk)