Kellemes őszi délután van a sétányon, esőutáni napos, enyhén hűvös levegővel,  A fák magasától a földig sötétzöld, rőtvörösbarnasárga-suhogás. Az avar nyirkosan csillog.
Arcán megrebben a boldogság nyugodt csigafénye. Könnyedén lehajol, felveszi a szemének legszebb falevelet.
Aztán még egyet, még egyet, gesztenyét is, szép világosbarnát, mint a haja. Bizonytalanul visszanéz, nehogy valami elkerülje figyelmét. Ősszel mindenbe rejtve van egy kicsi mennyei.

A minap takarított, rendezgetett a fiókokban.
Szívesen csinálja, mindig előkerül valami. Most is egy papírba csomagolt kőzetdarabka levéllenyomattal, írja lelőhelyét, keletkezési történetét, kora tízmillióév…
Kicsi levél, félkisujjnyi. Tízmillió év. Időzött a tükör előtt, haja meg-megrezzenő ezüstszálain ringó tekintettel.
Mintha várna az elmúlt időre.

Ma is hazahoz egy csokor falevelet. A legszebbet tenyerére teszi és vár csendben, míg kölcsönösen lefilmezik egymást. Tudja, hogy örökre láthatatlan tenyérnyomával fog elszáradni. Ez így jól van. Akkor begyújt az öreg csempekályhába. A tűztevést szívesen csinálja, mint hajdan édesanyja, és haladva vissza a múltba  ,tették mindig ősanyái. Végignézi, amíg elég falevele, és hamuselyem omlik a még pislákoló parázsra.

Szürkénkék lepke-
súlya pillanatnyi , hull
hűvös falevél.