A kotnyeles

Volt egyszer egy kislány, mindene volt otthon, csak varjúfiókája nem. Egy szép napon a bátyja meglepte.
– Itt van ez a szerencsétlen – mondta és a kezébe nyomott egy kis varjót –, vigyázz rá, és neveld meg jól!
Nem kellett félteni Bercit, hamar feltalálta magát a házban. Nemsokára minden lében kanál lett. Egyszer a kislány képeslapokat ragasztott egy albumra. Berci mohón belekóstolt a ragasztóba, azt hitte, valami finom krém. Hogy csettegett, csattogott utána a ragasztós csőrével! Sehogy sem tudta szétnyitni. Megsajnálta a kislány, s lemosta langyos vízzel, miközben így korholta:
– Látod, hogy jár az, aki mindenbe beleüti az orrát!

Kraftsik Erika és Ferike
Mócs

A hála

Egy vasárnap édesapámmal gombászni mentünk az erdőre. Jó sokat jártunk, de gombát nem találtunk. Már indultunk volna haza, amikor édesapám egy bprsikabokorban vergődő madárra lett figyelmes, és odalépett, hogy segítsen rajta. Utána nyúlt, de az megcsípte a csőrével, erre édesapám a zsebkendőjét csavarta a kezére s úgy nyúlt a bokorba.
– No, most már van egy varjúnk is – hívott haza édesapám.
– Igen, de azt nem süthetjük meg gomba helyett…
– Ne búsulj, legalább lesz egy jó barátunk, aki mellett majd nem unatkozunk.
Sokat foglalkoztunk a varjúnkkal, s egy év eltelte után olyan barátságba lettünk vele, hogy ha kirándultunk is, örökké magunkkal vittük.
Egyszer elmentünk otthonról, s nyitva felejtettük az ablakot. Mire hazajöttünk, láttuk: a madár nincs sehol. Negyedik napon tért csak vissza, csőrében egy nagy sárgaráz darabbal
– Na, ez ejsze meg akarja köszönni a jóságunkat – mondta édesapám, s Kári azóta is, valahányszor sikerül elszöknie, mindig valami ócska tárggyal tér meg, mintha a közmondást szeretné igazolni, hogy „Jótett helyébe jót várj!”

Both Krisztina
Székelyudvarhely

(Folytatjuk)