Andersen mesevárosa és a szelídarcú, szép és vidám skandik

Kiváltságos helyzet Koppenhágába utazni. Nyájas földi halandónak azért, mert nagyon drága, fellegekbe burkolt fejű hasonszőrűeknek meg azért, mert kevés a járatunk arrafelé egy héten a tenger másik feléről, így alaposan megcsappan az esély sűrűn sziesztázni a dán fővárosban. És ha néha el is jut az ember, nagyon gondosan ügyelnek rá az életünket szervezők, hogy egyéjszakás kalandoknál többre ne fussa a bájos skandi-országban. Éppen ezért hiszem azt, hogy valami csudaménkő csaphatott a dolgaimba, mert ebben a hónapban térülök-fordulok, és valahogy-valahonnan mindig csak Koppenhágában kötök ki. Ez ahhoz képest lasszvegassz, hogy május óta egyetlenegyszer sem járhattam arra. De a fennvalót és a Crew Controlt nem illik szidni, sőt, amennyiben lehet, esti imáinkba is illik belefoglalni. És noha én nem tudok imádkozni, valami csak lehetett, mert a minap levelet írtam nekik (bocsánat: Nekik) és mondom, hogy tudom, kötelező mindenkinek néha stand-by (készenlétis) lenni, ami abból áll, hogy az ember adott időintervallumban (lehetőleg a nap leghasznosabb időszakában) puccbavágva vár a telefonja mellett, mert ha behívják, két órán belül is akár utaznia kell valahova, ami lehet trópusokon vagy épp hideg északon is, és azt sem tudhatja, pontosan hány napra csomagoljon fehérneműt, mert lehet, három napig lesz távol, de az is előfordulhat, hogy egész hétre is. Szóval, én ezt tudom, és elfogadom, hogy nekem is kell ilyent a programomba beiktatni, és sűrűn kapok is. De most úgy alakult, hogy szeptember vége és október eleje is egy hétre való SB-t hagyott nekem felgyülemleni egyvégben, ami arra sarkallt, hogy mégiscsak járuljak az úr színe elé, és kérjem, a sok várakozás helyett inkább tegyenek be valamerre engem erre a hat napra… És erre jött a kegy, utazás Stockholmba, és onnan egyenesen Koppenhágába. De nem is akárhogyan, hanem három napra. Lényegében olyan volt ez a „kihívás” a SB-ról, mintha beutaltak volna valami pöpec szanatóriumba egy kedves üdülőtelepen.

Szerelembe esni Koppenhágával

Tavasszal jártam először életemben Koppenhágában, és mint ahogy a többi hellyel is a világban, erre sem készültem.

Nem szeretem befolyásolni önmagam azzal, hogy előre olvasok és informálódom helyekről, ahová első ízben utazom. Nem akarok a sztereotípiák rabja lenni, és nem szeretném, ha én is egyike lennék azoknak a turistáknak, akiket New Yorkban szoktam látni az emeletes piros buszok tetején a gagyi „hop on-hop off” túrjain. Azt szeretem, ha magamnak bonthatom ki a várost, ha én fedezem fel a sztereotípiáit és ha kedvemre eltévedhetek benne. Így természetes, hogy amikor tavasszal első ízben vetett partra a metró Koppenhága belvárosában, a Nyhavn kikötőjében kötöttem ki leges-legelőször, és gyorsan lefotóztam és lefotózkodtam magam is a színes házsorral. De innen aztán már ki kellett találni a hogyantovábbot is. És mind messzebb merészkedtem a városban rövid egyéjszakás útjaim alatt, amelyek legfennebb is csak gyorsan múló kora délelőttöket engedtek meg a városban, és annál inkább megértettem, hogy ez a folyamatos szerelembe esés egyik újabb esete életemben. Májusra már eljutottam a királyi rózsakerthez és az ehhez tartozó nyári kastély-rezidenciához is.

Nem tudom Koppenhágát rosszkedvűen – rossz időben – elképzelni. Ez a város olyan derűs és mosolygós, hogy teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy itt szürkeség legyen és nyomott emberek futkossanak az utcákon. Amennyire kedves a szívemnek és bájosan játékos Helsinki, annyira nem tudom elfelejteni az ólomszürke napokat és a zárkózott, távolságtartó – szerintük csak szégyellős – finneket. És közben az összes skandináv ország fővárosába otthonra leltem, illetve mindegyiket hagytam mélyen a szívembe furakodni, és ma már azt is elmondhatom, hogy ha a vonalat meghúzzuk alul és summázunk, a legszebbek a skandik közül a dánok. Igaz, még jónéhány mélyremenő tapasztalatra szükségem van az alaposság kedvéért, hogy eldöntsek egy belső vitát a norvégok vagy a dánok javára, de most, hogy Koppenhágában sütött be rám a reggeli nap, kicsit el akart a mérleg már billeni feléjük. Szépek. Olyasféle természetes szépség sugárzik belőlük, ami tipikusan skandináv, és mégis pluszt ad neki az életkedvvel telített játékosság és bolondosság is.

A másik meg, hogy én szeretem a vizet. Ez a város meg úgy van megépítve, hogy csak akkor nem kell hídon és vízen átkelni, ha az ember egy helyben áll. Szigetek sokasága alkotja a várost, és ha jól belegondolok, gyalogosan is jól bejárható, gyalázatnak tartanám, ha autóval akarná bárki is megismerni ezt a kis ékszerdobozt.

Vagyok annyira szerencsés (már megint…) hogy egykori rádiós kolléga-haveromba botlottam már kora tavasszal itt, és körbefutott velem autón a városban egy borozással megspékelt vacsora előjátékaként, amit családi hangulatban töltöttem el velük. Nem haladtunk sokat turizmus szempontjából és nem is hagytam volna, hogy lelője nekem Koppenhága poénját, hiszen magamnak akartam felfedezni ezt is, ezért csak arra kértem, támpontokat adjon, olyan érdekességekre kérdeztem rá, amelyeket nehéz lett volna vagy időigényes emitt-amott elolvasni. És ő mesélt nekem Christianshavnról, a hipszter városról, amelyik már-már függetlenedni is kész lenne a várostól.

Valami olyasmi, mint itt nekünk a brooklyni hipszter-bölcső, Williamsburg, ami elérte azt, hogy aki ott él, nem azt mondja, hogy New York-i, hanem hogy williamsburgi, de legfennebb is csak brooklyni. A hipszterekről azonban nem itt és most fogok értekezni, mert Koppenhágában sem ez a legfontosabb megemlítenivaló, mint ahogy New Yorkban sem. De azért jó, hogy Saba mondta nekem ezt a helyet, mert a metróm a szállodától a belváros felé tartva megáll azon a szigeten is, ahol ez a Christianshavn is van. Felületesen néztem csak a térképre, hogy tudjam, merre leszek arccal, és nem is érdekelt a távolság, amit majd be kell járnom. Így ott szálltam le a napsugaras szeptembervégi reggelen, éppen egy tér közepén, ahol talán a legjelentősebb jelenlétet egy virágárus könyvelhette el magának, ha eltekintünk a csavargóktól, akik már kora reggel ontották a bráhaszagot a derűs őszi levegőben. Persze, hogy szakállas, jólöltözött, csinos fiataloktól hemzseg a környék, és a favágóstílusban van a sikk, és persze, hogy itt is van egy csatorna, és rajta kis vitorlások árbocai illetve csónakok lengedeznek az összefirkált padon ücsürgő kávézóra. És persze, biciklisek. Tengerszámra. Amikor zöld a lámpa, egy nagy raj elindul, és az ember csak kapkodja a fejét a sok szőke, napszemüveges láttán. De nem csak a hipszterek, itt mindenki biciklizik, mint ahogyan minden skandináv országban is. Saba szerint derékig érő hóban és vérfagyasztó hidegben is mosolyogva tekernek ezek a népek, ne gondoljam, hogy itt is megolajozzák, és pincébe rakják télire a kerékpárokat. Ha belegondolok, és éppen ma tettem meg – télen magam is sokkal többet bicikliztem New Yorkban, mint amennyire alkalmam jutott nyáron, amikor szép idő is adatott volna mellé. A másik, ami tipikus, a tricikli, amelynek az elejére nagy faláda van erősítve, abba becsapják a gyerekeket, akár hármat is (láttam!), a bevásárlásokat, és mennek. Itt nem autóval viszi anyuci-apuci a kölköt óvodába vagy iskolába, és még csak nem is dobja be egy taxiba… Kerékpárral, lazán. És csakis zöldjelzésen. Azt már Finnországban megtanultam, hogy ha nem akarod a helyiek megvetését kivívni, nem futkosol keresztül piroson. Amíg New Yorkban akár a rendőr mellett is átsétálhatsz piroson, ha te magad biztonságban érzed, akkor itt akkor sem mész át, ha a környéken sincs autó a közelben.

Christianshavnban pár lépés után hídra értem, és eredeti úticélomhoz,a Kastély-szigetre. Azért hívják így, mert itt van a királyi kastély, a Christiansborg és a hozzá tartozó teljes udvartartás, a királyi könyvtár, a királyi park, királyi múzeum, a királyi nemzeti színház és minden, ami kell.

A palota udvarán konflis utaztatott egy – ránézésre – amerikai utazási magazinnak dolgozó lovaglónadrágos hölgyet körbe-körbe, miközben egy lovas ugratott ide-oda körülöttük – gondolom, a látvány és hangulat kedvéért. Olvasom, hogy a palota egyik szárnyában a fejedelmi rezidenciák vannak és a királysághoz kapcsolódó hivatalok, a másik szárnyban pedig a parlament működik. Az ajtó előtt pedig egy riporter készül a kora reggeli bejelentkezésre valamelyik tévécsatornán.

Olyan szelíden mosolyog a délelőtt, hogy a japán turisták zaját is elnyomja a csend. Körbeállják a riportert és szelfit készítenek vele, bár azt hiszem, csak annyira ismerik, mint amennyire én is. A riportertől odébbállva inkább az egyik árkádos folyosón át a kisebb parkba sétálok át, ami már a könyvtárhoz tartozik. A park közepén szökőkút medencével és a vadkacsáknak egy vízre épített kuckó. Ezek a kolontosok annyira elbóbiskolnak olykor, hogy belefagynak a tóba hidegebb napokon. Talán emiatt jó, hogy a házikó alternatív szállást is biztosít, ha itt esteledne rájuk.

A kastélyos szigetet elhagyva egy pár lépésnyi hídon egyből a belvárosban találom magam. Víz alatti szobrokra is felfigyeltem, és az villant át az agyamon, hogy ezekben annyira túlteng a művészet, hogy nem csak a terekre, parkokba szórták szét a művészeti alkotásokat, hanem a víz alá is. Imádok megállni egy ilyen forgalmas téren, mint ez a belvárosi szökőkutas randihely, az Amagertorv, és embereket nézni, sőt fotózni. Egyszer kilátásba kell helyeznem egy olyan fotósoldalt létrehozni, ahol ezeket a világban látott szép embereket, érdekes embereket megmutathatom. Tele a világ különcökkel, izgalmas arcokkal, szelíd vagy sziporkázó szépséggel, egyéniségekkel, karakán mimikákkal… olyan jó néha csak elveszni bennük. Gondolkodom, hogyan is kell ennek a térnek a nevét kiejteni, de feladom egyelőre a dán nyelvvel és a svéddel is a viaskodást. Mindig az jut eszembe, hogy ha érteném sem tudnám kimondani, mert olyan furcsa hangképzésük van, hogy számomra megfoghatatlan az egész beszélt nyelv – leírva talán még eligazodom rajtuk – meg az is, hogy bezzeg hogy az angolra mondják, hogy azt írja zongora és úgy olvassa, bicikli…

Az a fura ebben a belvárosi forgatagban, hogy az ember azt mondaná, ez nekik a Times Square, és ugyanakkor egyáltalán nem az. Mert itt jelen vannak a helyiek is. A Times Square-re helyi lakos nem megy, csak ha fegyverrel fenyegették előtte vagy rokonai érkeztek a városba. Koppenhága belvárosa azonban annyira bájos, mint az egész, és telistele van a helyiekkel is. És ez jó. Ebből azt is leszűröm többek közt, hogy akkor itt engem sem vágnak át, mint turistát, ha bemegyek egy boltba vagy leülök egy teraszra sört inni. Ez ugyanis egy világtendencia, valami miatt minden belváros le akarja húzni a turistát. Pedig ha az a drága bárgyu turista nem jönne pénzt költeni és megállni az út közepén, mint egy rénszarvas, akkor a belváros is lehúnyhatná a redőnyeit sok esetben. De most nem ilyen demagógiák felé akarom elvinni a mesét, inkább továbbsétálok annak örömére, hogy találtam egy roppant patinás közvécét a szökőkút mellett (aki volt turista nagyvárosban, tudja, miért ez a módfeletti nagy öröm), amire nagy betűkkel kiírták: INGYENES! Merthogy Svédországtól Norvégiáig és Finnországtól Londonig mindenhol fizetős a pisilés meg a mosdó használata. Sokszor csak jelképes összeg, de bajnak elég, ha az embernél pont adott ország valutája nincs. Márpedig azt senki nem várhatja el tőlem, hogy annyiféle pisilőpénzt tartok magamnál, ahány országban megfordulok sokszor egy héten belül. A norvégok rendesek, mert hagyják, hogy hitelkértyával fizess a pisildében. És mint aki már lassan húsz éve elhivatott hitelkártya használó vagyok, ezt nagyra értékelem, és sokszor már csak kártyalehúzás végett is elmegyek pisilni, ha Oslóban járok.

A sétálóutcán szuvenírek közt turkálva haladok előre, gyűlnek az anyunak szánt hűtőmágnesek és megcsodálom a karácsonyi díszeket. A dánok nagyon büszkék ezekre a kézzel készített úgynevezett „mobilokra”, azaz mozgó karácsonyfadíszekre. A hagyományosan kartonpapírból, precíz alapossággal kivágott meserészletek Andersen meséiben is felbukkannak, és egy-egy jónevű művész ezzel ötvözve a tehetségét, méregdrágán képes eladni ezeket a valóban hangulatos és egyedi kis csodákat. Megölelem Andersent a sarkon, mikor kiérek a tanácstérre, az építészetileg is csodás városháza elé. Ott ül Andersen mester, nem messze a szülőházától, szemközt a Tivolival, a világhírű vidámparkkal, ami a dánok nagy büszkesége.

Hát, csuda-e, hogy egy nagy mese ez a hely és az emberek is benne, a mézeskalács házakkal? Csuda-e, hogy Andersent adott a világnak?… És megyek tovább az Ørsteds park irányába. Egyszer tavasszal már eljutottam ide, de mivel rámesteledett, nem sikerült végigjárnom és megnéznem a szobrait. Már Oslóban megszoktam a meztelen – főleg férfi – testeket ábrázoló köztéri szobrokat, és azt is, hogy ezeket mind különösen tekintélyes férfiassággal ábrázolják, nem, mint a görögök esetében. És ezt nem csak én vettem észre, hanem írtak is róla, a népek meg vidáman fotózgatják premier plánban a legapróbb részletekig alaposan kidolgozott nemiszerveket, amelyek a legtöbb esetben már fényesre vannak fogdosva. Itt ez már nem is tűnt fel különösebben, bár nehéz volt elkapni egy-egy fotót, mert valakik folyton mélyen ráhajolva vizslatták a szobrokat közelről.
Azt hittem, jó ötlet a füvőn heverni a napsütésben, és láttam a skandik vidáman heverésztek el órákon át is akár egy-egy sör mellett a gyepen a szobrok és őszi virágok közt, de amikor lehuppantam a fűre, kirázott a hideg. Nagyon is meglehet, más fából faragták ezeket a molygós, szelídarcú szőkéket, akik – míg én őszi kabátban és kapucnis szvetterrel jártam át a napot, trikóra vetkezve élvezkedtek a napsütésben.
Hát, lehet ezeket nem szeretni?…

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ