A fehérorosz regényíró és oknyomozó újságíró munkáiban „a fájdalomnak és bátorságnak állít emlékművet” – áll a bizottsági indoklásban

Szvetlana Alekszijevics 1948. május 31-én született az ukrajnai Ivano-Frankivszkban. Apja fehérorosz, anyja ukrán. Apja a hadseregben szolgált, leszerelése után a család Fehéroroszországba költözött. Szvetlana Alekszijevics eleinte riporterként, valamint egy minszki irodalmi lap tudósítójaként dolgozott.

Sokféle műfajban próbálkozott: már az iskolában írt verseket, később novellákat és esszét is. „A valóság mindig mágnesként vonzott; kínzott és megbabonázott, foglyul akartam ejteni az írásaimban” – mondta egyszer egy interjúban. Ezért esett a választása a dokumentumregény műfajára. Könyvei tragikus történelmi események túlélőinek, szemtanúinak vallomásaiból, valamint korabeli dokumentumokból állnak. Jellemző, hogy műveiben a szovjet és a posztszovjet történelmet az egyes ember szemszögéből ismerhetjük meg.

Összesen hét könyve jelent meg, ezek közül kettő olvasható magyarul is. Az első, 1983-as, de csak két évvel később megjelent, A háború nem asszonyi dolog című könyvében a második világháború idején a németek ellen a Vörös Hadseregben harcoló nők monológjait olvashatjuk. A szerző maga „regénykórusnak” nevezte ezt a művét. A nők vallomásaiban olyan részletek is elhangzanak a „Nagy Honvédő Háborúról”, amelyek korábban nem voltak nyilvánosak.

Folytatása a litera.hu portálon.