Dokumentum-elbeszélés (Részletek)

Lapozom a magnetofonfelvételekről készült feljegyzéseket, leveleket olvasok, és megpróbálom magam elé képzelni, milyenek lehettek ezek a lányok, akik negyvenegyben elmentek a visszavonuló csapatokkal, ostromolták a katonai parancsnokságokat – érthető módon, bár kisgyerekes hamiskodással egy-két évvel öregítették magukat, hogy kijuthassanak a frontra. Ők maguk úgy emlékeznek, hogy egyszerű iskoláslányok, egyetemisták voltak. De egy napon a világ kettéhasadt számukra. A múlt – ami még tegnap volt: az utolsó becsöngetés az iskolában, új ruha az évzáró bálra, a vakáció, szakmai gyakorlat egy falusi kórházban vagy iskolában, az első szerelem, álmok a jövőről… És most: a háború. Amit háborúnak neveznek, mindenekelőtt a választás kötelezettségével szakadt rájuk. És a választás az élet és a halál között sokuk számára olyan egyszerű volt, mint a lélegzetvétel.
Megpróbálom elképzelni, mi volna, ha én kényszerülnék hasonló választásra. Új szemmel nézek körül a szobámban — előttem kedves könyveim, lemezeim, az asztali lámpám melege, amelyik most nekem világít, túl a falon anyám ismerős lélegzése… Mindaz, amit elveszíthetek. És ezek után már nem próbálom bizonygatni, hogy a választás „olyan egyszerű volt, mint a lélegzetvétel”, pedig számukra olyan volt. Csakhogy én jóval idősebb vagyok, mint azok a lányok…
Idézek a moszkvai Zinaida Ivanovna Palsina híradós közkatona leveléből: „…Önkéntesként mentem a frontra. Hogy tehettem volna meg, hogy ne menjek? Nem lehetett nem elmenni. Mindenki ment… És csakis a frontra… Más gondolatom nem volt…”
Zseleznovodszkban, ahol a szabadságomat töltöttem (a megkezdett munka miatt már máshova nem mehettem) teljesen véletlenül megismerkedtem Natalja Ivanovna Szergejeva volt egészségügyi katonával. Ime, ezeket mondta különös családjukról:
„Nyolc gyerek volt a családban, az első négy mind lány volt, én a legidősebb közöttük. Folyik a háború, a német már Moszkva alatt… Egy napon apa elkeseredetten jött haza a munkából: »Valamikor annyira örültem, hogy sorra kislányaim születnek… Menyasszonyok… Most pedig minden családból elmegy valaki a frontra, tőlünk senki… Én már öreg vagyok, nem visznek el, ti lányok vagytok, a fiúk meg kicsik még…« Nagyon bántotta ez a helyzet a családunkat.
Ápolónőképző tanfolyamot szerveztek a városunkban, s apám elvitt minket, a húgommal. Azt mondta: »Ez minden, amit a győzelem érdekében adhatok… A lányaim…«”
Ez korántsem volt egyedi eset. Olvasom a Szivasszkoje városban élő Antonyina Makszimovna Knyazeva volt híradós tizedes levelét: „Anyámnak nem volt fiúgyermeke, öt lányt nevelt fel. Sztálingrádba menekültünk a front elől. De amikor Sztálingrád ostroma megkezdődött, önként jelentkeztünk a frontra… Valamennyien elmentünk: anyám és mind az öt lány. Apánk ebben az időben már a harctéren volt…”
Semmi sincs a világon, ami értékesebb lenne egy anya ilyen áldozatánál. De vajon beláthat-e valaki az anyai szívbe, megtudhatja-e, hogy mi játszódik le benne? „Valamennyiünket az az egyetlen kívánság fűtött: jelentkezni a katonai parancsnokságon és a frontra kérezkedni – emlékezik a minszki Tatyjána Jefimovna Szemjonova szakaszvezető, forgalomirányító. – Elmentünk a parancsnokságra, de azt mondták: »Nőjetek fel, lányok, még éretlenek vagytok…« Tizenhat-tizenhét évesek voltunk…
De én elértem, amit akartam, bevettek. A barátnőmmel együtt lövészkiképzésre szerettünk volna menni, de azt mondták: »Forgalomirányítók lesztek. Nincs idő a kiképzésetekre.« Anyám napokig strázsált az állomáson, várva, hogy mikor visznek el minket. Meglátott, amikor az alakulatunkhoz vonultunk, pirogot [hússal vagy lekvárral töltött sütemény – a szerk.] s egy tucat tojást nyomott a kezembe, aztán elájult…”
Jefroszinyja Grigorjevna Breusz orvos-százados visszaemlékezéséből:
„…Csupa lány volt a családban — négy lány. Egyedül én kerültem közülük a frontra. Apám boldog volt, hogy lánya a fronton van, védi a hazát. Kora reggel ment apa a parancsnokságra. Azért ment, hogy átvegye a katonai szolgálati igazolásomat, és tudatosan választotta a reggeli időpontot, hogy az egész falu lássa: a lánya a fronton harcol…”
Jevgenyija Szergejevna Szapronova gárda-szakaszvezető, repülőgép-szerelő, szülővárosából, Jelecből került a frontra. Az a nap egész életére megmaradt emlékezetében:
„Arra kértem anyámat, ne sírjon. Nem volt éjszaka, de sötét volt, s körülöttünk szakadatlan sírás-rívás hallatszott. Az édesanyák, akik frontra induló lányaikat kikísérték, kétségbeesetten zokogtak. Az én anyám nem sírt, csak állt kővé meredten. Nem mintha nem sajnált volna engem. Tartotta magát, félt, hogy kitör belőlem a zokogás. Hiszen még kislány voltam, otthon kényeztettek. Most fiúsra nyírták a hajamat, csak egy kicsiny fürtöt hagytak meg. Szüleim nem akartak elengedni, de bennem csak egyetlen szándék élt: a frontra, a frontra! A manapság múzeumban látható akkori plakátok -»Haza-édesanyád hív!«, »Mit tettél a frontért?« – rám nagyon nagy hatást gyakoroltak. Úgy gondoltam, hogy elegendő, ha az éltesebb asszonyok maradnak itt, a hátországban, nekem a fronton van a helyem.
A háború végére már az egész családom harcolt. Apám, anyám, nővérem — a vasútnál álltak szolgálatba. Közvetlen az arcvonal mögött jártak, a vasútvonalakat állították helyre. A Győzelemért érdemérmet valamennyien megkaptuk: apa, anya, a nővérem és én…”
A sztavropoli kerületből érkezett Olga Mitrofanovna Ruzsickaja egészségügyi szakaszvezető levele: „Gyönyörű napra virradtunk, amikor a frontra indultam. A levegő áttetsző volt, egészen aprószemű eső szitáit. Oly szép volt! Reggel kilépek a házból, megállók: lehetséges, hogy többé nem jövök ide vissza? Anyám zokogott. Átölel, és nem akar engedni. Én már megyek, utolér, nem enged… Én szilárdan hittem, hogy visszajövök, hogy nem halok meg. Hogy is halhatnék meg? Hogyan volna lehetséges, hogy megölnek, hogy többé nem leszek?…”
Galina Dmitrijevna Zapolszkaját a háború a hadseregben találta. Telefonosként dolgozott. Csapatteste Boriszovban állomásozott, a várost mindjárt az első héten elérte a háború. Szülei a közelben laktak, módjában állt volna hazamenni és velük együtt a hátországba áttelepedni. Ő azonban másként határozott, éppen úgy, mint a barátnői.
„A csapattestemmel települtem át Boriszovból — meséli Galina Dmitrijevna — Mogiljovba. A németek bombázták a várost, főként a repülőteret. Nekünk pedig ott kellett a telefonösszeköttetést biztosítani. Éjjel-nappal bombázások és bombázások. Csapataink visszavonulnak…
A híradós parancsnok felsorakoztatott bennünket. Mi nem voltunk katonák, önkéntes polgári alkalmazottak voltunk. Azt mondja: »Nos, lányok, kegyetlen háború kezdődött el. Nehéz dolgotok lesz. Most még nem késő, aki akar, hazamehet. Aki itt akar maradni a fronton, lépjen ki…» A lányok egy emberként előre léptek. Húszan voltunk. Valamennyien készen álltunk a haza védelmére. Éjjel-nappal dolgoztunk, teljes huszonnégy órákat. A katonák odahozzák a csajkát a készülékhez, bekapjuk az ételt, szunyókálunk egy keveset ott a készülékeknél, és újból a munka. Hajmosásra se jutott idő, így hát megkértem a társaimat: »Lányok, vágjátok le a copfomat…«”
Még nem érte el a háború Buzuluk várost, a kujbisevi körzetben, amikor Lenocska Jakovleva jelentkezett a frontra. „Még nem Lénának, hanem Lenocskának hívnak, de te már a frontra akarsz menni. Essen meg a szíved az édesanyádon…” – próbálták lebeszélni a szomszédok. De hát le lehetett beszélni ezeket a lányokat? Hogyan is énekelte meg Julija Drunyina:
Gyermekkoromból egy piszkos vagonba
Jöttem, hogy ápoljam katonák sebét,
A messzi aknadörejt tán meg sem hallotta
A sokat szenvedett negyvenegyes év.
Nyirkos fedezékbe az iskolapadból,
(Szépséges Hölgy helyett szitokszó, gorombaság),
Mert hozzám olyan közelről soha senki nem szólt,
mint Oroszország.
(Konczek József fordítása)
Jelena Pavlovna Jakovleva törzsőrmester, ápolónő meséli:
„…Amikor újból, már nem tudom hányadszor jelentkeztünk, a katonai parancsnok majdhogynem kidobott bennünket: »Még ha valami képzettségetek volna! Egészségügyi, vagy sofőr… Végtére is, mihez értetek? Mit fogtok csinálni a hadseregben?…« Nem értettük meg, hogy zavarnánk mi az embereket a munkájuk végzésében. Fel sem merült bennünk a kérdés, hogy mit fogunk csinálni. Harcolni akartunk, és kész. Azt mi nem fogtuk fel, hogy harcolni annyit jelent, hogy valami konkrét, szükséges dolgot csinálni. A parancsnok elképesztett minket a kérdésével.
Néhányadmagammal ápolónőképző tanfolyamra mentem. Azt mondták nekünk, hogy hat hónap a tanulmányi idő. Úgy gondoltuk, ez túlságosan sok, ez nekünk nem felel meg. De voltak három hónapos tanfolyamok is. Igaz, mi a három hónapot is soknak tartottuk. Ezek a tanfolyamok éppen a befejezésükhöz közeledtek. Megkértük, hogy engedjenek bennünket levizsgázni. Még egy hónapig folyt a tanítás. Éjszakánként a kórházba jártunk gyakorlati foglalkozásra, nappal tanultunk. Amint letettük a vizsgákat, átirányítottak minket a katonai parancsnokságra. így hát alig valamivel több mint egy hónapig tartott a kiképzésünk.
De nem küldtek bennünket a frontra, kórházba helyeztek. Ez negyvenegy augusztus végén történt. Februárban pedig eljöttem a kórházból, pontosabban megszöktem, dezertáltam – nem nevezhetjük másként. Papírok nélkül, minden nélkül szöktem, egyenesen egy kórházvonatra. Csak egy cédulát hagytam: »Ügyeletre nem jövök. A frontra mentem.« így történt…”
Hogyan találhat szavakat erre az ember? Tolsztoj így nevezte: a hazafiság rejtett hevülete. Ők egyszerűbben beszélnek az érzéseikről: „Miért kellene kielemeznünk, egyszerűen ilyenek voltunk. Minket arra neveltek, hogy a haza és mi — az egy és ugyanaz”. Nekünk ezt kell megértenünk, ebben kell eligazodnunk, mivel mi az ő gyerekeik, unokáik vagyunk!

Hallgatom és megpróbálom elképzelni… Nem, nem magamat képzelem a helyükbe. Milyen jogon beszélnék én itt magamról? Ha mégis egymás mellé helyezem az „én” és az „ők” névmásokat, csupán azért teszem, hogy ne csak leírjam, de át is éljem a velük történteket. Elképzelem, magam előtt látom, ahogy bemálháznak a katonák bagófüstös vagonjaiba — fiatal lányok, fiúsra nyírva, egyenruhásán, sután, esetlenül a bokáig érő katonaköpenyben, ahogy rejteni próbálják egymás előtt a könnyeiket, az anyai becézés hiányát: hogyisne – hiszen a frontra mennek!
Ők maguk mesélik most, hogy az idősebbek csendben, elgondolkozva mentek a frontra, míg ők, a fiatalok, nevetgéltek, énekeltek. Ha érdeklődni kezdesz, hogyan is mentek a frontra, mire emlékeznek leginkább, furcsának érzed, de ugyanazt a választ kapod: énekelték a kedvenc dalaikat. Mit tudtak a háborúról? Mit is lehet tudni tizenhéttizennyolc éves korban a háborúról?
Itt van, például, Marija Vasziljevna Tyihomirova felcser visszaemlékezése. A háború kitörése előtt egy hónappal fejezte be az egészségügyi szakiskolát, a leningrádi terület egyik falusi kórházába helyezték. Éppen csak megérkezett és elhelyezkedett, amikor:
„…Hívattak a katonai parancsnokságra és közölték: »Két óra áll rendelkezésére, szedje össze a holmiját, a frontra küldjük.« Összeszedtem, mindent beraktam egy kis táskába.
— Mit vitt magával a háborúba?
– Cukorkát.
— Tessék?
– Egy táska cukorkát. Ott a faluban, ahova helyeztek, fizetésemelést kaptam. Pénzem volt, az egészen csokoládés drazsét meg cukorkát vásároltam, tele lett vele a táska. A tetejére tettem a tanfolyam tablóját, rajta volt az összes lány.
Visszamentem a parancsnokságra. Azt kérdezi a parancsnok: »Hova irányítsam magát?« Erre én: »A barátnőm hova megy?« Együtt kerültünk ide, a leningrádi területre, ő a tizenöt kilométerre fekvő szomszéd faluban dolgozott. A parancsnok nevet: »Ő ugyanezt kérdezte.«”
A minszki területről, Berjozino járási székhelyről származó Tamara Illarionovna Davidovics gépkocsivezető őrmester az alábbi esetet őrizte meg emlékezetében:
„…Elvégeztem a hathónapos gépkocsivezetői tanfolyamot. Nem nézték, hogy tanítónő vagyok (a háború előtt tanítóképzőbe jártarn). Kinek van szüksége tanítóra a háborúban? Katonákra van szükség. Sokan voltunk lányok, egész gépkocsi-zászlóalj. És egyszer, a tanfolyamon… Valahogy képtelen vagyok erre könnyek nélkül viszaemlékezni. Tavasz volt. Lőgyakorlatról tértünk haza. Néhány szál ibolyát találtam. Letéptem őket. Kedves kis csokor volt, a szuronyomhoz erősítettem. Igy masírozok tovább. Megérkeztünk a táborba. A parancsnok sorakoztat minket, s kiszólít engem. Kilépek… Elfelejtettem, hogy a puskámon ott az ibolyacsokor. Ő pedig szidni kezdett: »A katona dolga, hogy katona legyen, ne holmi virágjukkal foglalkozzék…« Képtelenségnek érezte, hogy ebben a helyzetben egyáltalán lehet virágokkal törődni. De nem dobtam el az ibolyát. Szép csendben levettem és a zsebembe süllyesztettem. Ezért az ibolyáért három soronkívüli szolgálatot róttak rám büntetésül…
Másik alkalommal őrségben állok. Két óra múltán megjött a váltás, én azonban nem mentem el. Mondom a bajtársamnak: »Vedd át tőlem a nappali őrséget, én meg most maradok.« Hajlandó voltam végigállni az egész éjszakát, virradatig, csak hogy hallhassam a madarakat.
Amikor a frontra vezényeltek minket, végigvonultunk az utcán, az emberek sorfalat álltak: asszonyok, öregek, gyerekek. Sírtak: »Mennek a lányok a frontra.« Egy zászlóaljnyi fiatal lány vonult… Utazunk a katonavonaton, de milyen tudattal? Egyelőre még gyermekivel. A vagon előterében állok egy másik lánnyal. A fiúk invitálnak minket: »Éhesek vagytok, lányok, ugye. Gyertek, van kétszersültünk.« De mi elutasítjuk: »Nem megyünk.« Meg kell őriznünk a függetlenségünket…”
…Bárhogy legyen is, de ez a könnyelmű, cukorkával teli táska és az ibolyák miatt kapott három soron kívüli szolgálat sokkal jobban megmozgatja az én mai képzeletemet, mint a felrobbantott katonavonatok, lelőtt repülőgépek, kiégett ellenséges technikai eszközök, zsákmányolt trófeák számadatai. Ma már tudjuk, hogy pontosan annyi katonavonatot, repülőgépet, technikai eszközt semmisítettünk meg, amennyi szükséges volt a győzelemhez. A ma emberére nem a hadmozdulatok leírása, hanem a háborút viselő emberek életének apró részletei hatnak megindító erővel. A háború megnövelte az élet minden tényének, a mindennapok apró történéseinek a jelentőségét; a reális élet és benne a létezés egybeolvadó folyamattá vált.

Markos Miklós fordítása

(Folytatjuk)

Előzmények: Első rész

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz.* Volt egy Szovjet Irodalom )