A piac az legyen piac

A bejárt kilométerek is megtették hatásukat, és ebédidőt hirdettek. Skandináv országokban „kinn” ebédelni nem olcsó mulatság, de ahogy egy barátom sürgősen esemesezte nekem, mikor elmondtam neki, milyen falatokat találtam: egyszer élsz, nem kell gyereket nevelned, sem harisnyába raknod a pénzt! – és hát nekivágtam a híres koppenhágai élelmiszerpiacnak. Ezt persze, nem úgy kell elképzelni, mint otthon a kispiacot, azaz részint igen. Méghozzá a jó értelemben vett módon. Ugyanis itt minden megvan, ami jó valaha is volt az otthoni piacokon: termelők, friss áru, zöldség, gyümölcs és virágok. Emellett azonban ennél még nagyobb szerepet kapnak az ételek, a frissen elkészített ínyencségek, finomságok. Minden felől bódék, teraszok kínálják a magukét, de ugyanott elvitelre is lehet húst, halat vagy tejtermékeket is vásárolni. Egyik fickó körül szűnni nem akaró csoport, mindenki vásárol, és ő nem fogy ki, folyton körbejárja a standot, mindenkinek személyesen magyaráz, mutogat, hatalmas befőttesüvegekben adja a terméket. Elolvasom (mondom, olvasásban elboldogulok a dánokkal is) – valami olyasmit ír félig angolul – félig dánul, hogy „lassú-étkezde”. Humorosnak, tehát humoros, és gondolom, a tömegből ítélve ízletes is lehet. Van itt zöld-curryvel készített csirke, dán módra elkészített csillisbab vagy borjúpecsenye valamilyen szószban. De akármennyire is összepajtiztunk egy fotó kapcsán, nem tud egyéb fizetőeszközt elfogadni, mint mobilfizetést, ami egyelőre nagyon kevés helyen elterjedt fizetési lehetőség – Dániában ebben is messze járnak már a világtól… De mindent végigkóstoltat velem azért, és nem is tiltakozom, sőt, megkérem, hogy ha már így egy tányérból eszünk, mondaná el nekem, mit egyek, ami igazán dán, és nem a tengerből lett kifogva. Nevet, és mondja, menjek csak be a csarnokba, mert ott egy szép szőke leánka nagyon finom dán szendvicseket készít. Mondom, hogy nekem a fülemen jönnek ki a szendvicsek, de bizonygatja, hogy nem küld ő engem rossz helyre, mert a dán szendvics az nem olyan, mint az átlag szenya. Ez egy nemzeti eledel, amit naponta legalább egyszer, de főleg uzsonnára, minden dán beiktat az étrendjébe. Szkeptikusan ugyan, mert ugye, mit mutathatnak nekem már szendvicsek terén újat… – belépek a csarnokba, és mikor elhagyom a frissen darált kávészagú kávéstandot és a szőke mészároslegénnyel is leparolázok, megpillantom a szép szőke lányt a szendvicses pultnál.

Nos, igen… Ezek valóban inkább valami alkotásra hasonlítanak, semmint szendvicsre. Kenyér igazából csak azért van (valahol) alatta, hogy valami összefogja azt a rengeteg mindent, amit egy nagy kupacban összehordtak rá. Rozskenyér alapon ugyanis van itt lazac, tőkehal, marhabélszín, malacsült. Én a marhasült szendvics mellett állok ki, és mondja, hogy semmiesetre sem tartalmaz szezámmagvat, amitől esetleg meghalhatnék, sem egyéb számomra gyilkos dolgot, mint például tengeri herkentyűket. Ad mellé egy csapolt dán sört is, és ezzel ki is lépek az egyik asztalhoz magamhoz venni az ízlésesen elkészített uzsonnát. A rozskenyérre savanyúuborka szeletekre fektetett marhasült került, amit tepertőcsíkokkal szórtak meg, az egészet majonézes tormával öntötték le, és valami gyümölcsdzsemben megforgatott savanyúkarfiol is helyet kapott rajta. Persze, hogy ezt már csak késsel-villával lehett becsületesen megenni… És amíg a sört nyalogattam, körbenéztem.

A munkából és iskolából érkező skandik sorra töltötték meg a piac deszkapadjait, foglaltak helyet a kirakott asztalok körül egy-egy sörrel, egy tál étellel. Senki sem sietett hazafelé. Csillogó szemmel, mosolygós arccal izgatottan mesélték aznapi dolgaikat, hirtelen tele lett élettel a tér. Éreztem, hogy végre a piac visszanyerte eredeti szerepét, a közösségformálót, ahol nemcsak az áru cserél gazdát, hanem a gondolatok, az élmények, és ismét láthattam, hogy a társadalmi élet egy jelentős központja a piac. Ahogyan annak lennie is kell. És lazán. Mert azért itt is van, akinek sietnie kell. No, persze, nem azt jelenti, hogy behúz valami bazinagy luxusautóval a járdán a tömegbe, az autóban bömbőlő zenével, és kilép egy hamburgert rendelni. Jön az iparos a munkából a bringán – ingben, esetleg nyakkendőben is – és lelassít a pult előtt, kikéri a sört, és hamar megoszt egy sztorit egy másikkal a biciklire támaszkodva, majd tovalibbennek. Három nő a virágos mellett talált egy ládán ülőhelyet a napfényben, és közben én is vásárolok friss szedret a kötényes termelőtől – ő elfogadja a hitelkártyát, és megköszöni a vásárlást, és dánul köszön el tőlem, amit én még utánozni sem tudok.

Teljesen feldob ez a piaci nyüzsgés, csak nagyon sokára és nehezen tudok elszakadni a piac vidám életkedvétől. De a város minden része ilyen mosolygós, úgyhogy nem érzem a lábamban a fáradságot, hanem gyűjtöm a távolságot, hörcsögölök tovább magamnak a városban a fényképezőgépemtől elmeredt nyakammal.

Újabb kastély, újabb mesék és újabb kilométerek

Pihenőt csak a királyi rózsakertben szavazok meg magamnak, a Rosenborg kastély alkonyban fürdő sziluettje tövében. A kastélyt és kertjét már tavasszal volt szerencsém látni, amikor teljükben pompáztak a rózsák. Illatban most sem volt hiány, de persze, az ősz már megtizedelte a királyi virágokat is. A kastély a XVII. század első éveiben épült nyári rezidenciának, VI. Krisztián építészeti projektje egyikeként, holland reneszánsz stílusban, mint abban az időben a legtöbb jellegzetes koppenhágai épület – nem csoda hát, ha a fotókat nézve sokan olykor összekeverik Amszterdamot Koppenhágával. Királyi rezidenciaként 1710-ig használták, azt követően, és IV. Frigyes trónra kerülése után már csak két alkalommal lakott a dán királyi család a Rosenborgban, 1794-ben, amikor a Christianborg kastély tűzvész áldozata lett, – illetve annak újraépítéséig – majd az 1801-ben esett brit támadás idején.

Órákig is pihentettem volna a lábam és a szemem a kastély alkonyatbéli szépségében, de a naplementével hideg kezdett lenni. A beköszöntő október előszele volt ez. És bár szeretem a sztereotípiákat és az ilyen helyeket elkerülni az első látogatás után, úgy gondoltam, nem bűn az, ha visszamegyek a nyár elmúltával Nyhavnba, a kikötőbe, a színes házakat esti fényükben is megtekinteni és a hely őszeleji hangulatát magamba szippantani.

Azt már megszoktam, hogy a skandináv városokra nem jellemző a pazarlás, és főleg nem kényeztetik el magukat a fényekkel. Sok helyütt a lakások is kifejezettn sötétnek tűnnek, a szállodában is olyan lámpák vannak, amelyek fénye mellett nehezemre esik az olvasás. Az utcákon sincs pazarlás. Nem ragyog fényszennyezésben a belváros, és Nyhavn sem, ezért talán színtelenebb is, mintha napfényben látnám, de az élet pezseg a gázlángokra emlékeztető, öntöttvas, formás utcai lámpák derengő fényében. És igaz az is, hogy az esti italozáshoz ennél sokkal több fény nem is kell. Hideg az este, és csak borzongok menetközben is, a teraszokon azonban alig látni üres helyet, az esti hűvös ellenére is kinn üldögélnek inkább, a vendéglős meg piros, kockás plédet oszt minden vendégnek, hogy a derekára tekerve vidáman illogasson záróráig. Inni meg szeretnek, mint minden északi nép, ezek a dánok is. Ezt a repülőn is tapasztalja az ember, meg a mindennapokban is az italfogyasztás minden szinten jelen van. Isznak, és meglepően jól bírják is. Bár, sokszor az is meglepő mennyit bírnak… Nem is csoda, hogy az Oktoberfest-et is már szeptember eleje óta ünneplik Koppenhágában is, történetesen épp a szállodánkhoz közel eső Amager strandon a leginkább. Itt, ugye, távol a várostól, lényegében a tengerparton, kedvükre szórakozhatnak, és ünnepelhetik a nagy német egyesülést a jószomszédság szellemében. A dánok is imádják a tiroli rövidnadrágokat és kis vidám kalapokat, mert ha ez kell az ivászathoz, ezt is felöltik, csak haladjon a dolog. Szőkének meg elég szőkék. Sőt.

Ha az ablakban tanyázok éppen egy kávéval a szállodaszobámban – és nem valahol a kilométereket nyűvöm, akkor látni, ahogy a metróból sorakoznak lefelé a tengerpartra hétvégeken a mókás kis német népviseletben.

Az ablakban mellettem meg egy szál orchidea is nézett kifelé. Fogalmam sincs már pontosan melyik is volt a pillanat, amikor mellém szegődött a hosszú tizenötkilométeres egész napos sétámon. De ott volt a szobám ablakában. Arra emlékszem, hogy este, amikor Nyhavnban bóklásztam, már a kezem ráfagyott a szárára, de hősiesen vittem, a hátamon a fotómasina, a másik kezemben a vacsorára szánt shaorma, amit valami Mohamed készített nekem a legjobb receptje szerint még a belvárosban fehér szószban a platnin megpirított friss pitába tekerve. De úgy gondolom, akkoriban került a kezembe a lila trópusi virág, amikor a nőket lefényképeztem a piacon. Valaki elhagyhatta vagy elhajította – bár miért tenne ilyet bárki is egy orchideával – mindenesetre a lábam elé került. Hazafelé tartva a metrón meg is néztek vele éjszaka. Ez a metró is egy mese. Lényegében olyan, mint a Kennedyn a reptéri kisvonat, ami ide-oda jár a terminálok között. Ez is ilyen 2-3 kocsis kis szerelvény, amelyben nem ül masiniszta. Távvezérlésű kocsik, elképzelem, ahogy valahol egy nagy terepasztal fölött üldögélnek szőke, szép dánok, és ezeket irányítják. Persze, az is lehet, hogy nem így működik a dolog, de jó elképzelni. Mivel vezetője nincs, vezetőfülke sincs rajta, és ha az ember előre ül, olyan, mintha ő maga lenne a vezető. És erre a vidám vállalat is rásegít, mert a műszerfal helyére műszerfal van rajzolva, hogy aki ott ül, teljeskörű és jogú mozdonyvezetőnek érezhesse magát. Éjjel-nappal jár a kis szerkezet fel-alá Koppenhágában, hol a föld alatt, hol pedig felette. Legutóbb megesett, hogy valami vágányjavítások miatt egyszer csak nem ment tovább. Biztos, hogy a bemondásokban ez elhangzott, de azt én nem értettem, így valami abarakafalván találtam magam, ahol nem mosolygós és nem szép – és így tehát, nem is dán – metróalkalmazottak szóltak, menjek ki, mert ez a kocsi innen már sehova sem megyen’… Kérdem, akkor én hogy jutok el oda, ahol lakom, mire megvonták a vállukat, és lelakatolták a bejárati ajtót. Mondták, hogy van busz, találjam meg.

Jött is egy busz, de a sofőr arab volt, és nem beszélt angolul. Dánok, mint minden skandináv ember, beszélnek angolul anyanyelvi szinten. Nem is illik megkérdezni, hogy beszélnek-e angolul, mert hogy természetesen, beszélnek angolul. Azok nem beszélnek leginkább, akik valahonnan ideszármaznak. A második busz sofőrje spanyol volt, és ő sem beszélt angolul, és azt sem értette, hova megyek. Mert hogy Femøren azt mondhattam én az én olvasatomban, de dánul biztos, hogy teljesen másként hangzik.
Aztán került egy újabb busz is az éjszakában, amelynek a sofőrje érteni vélte úticélomat, és hazavitt.

Éjszaka, hinta, tengerpart és holdfény

Hogy a tizenöt kilométeres sétát megtoldjam kicsit, hazaérve úgy gondoltam, éjfélkor csapok egy kört a tengerparton is, az Amager strandon. Amint erről már a világkörüli egyik mesében említést tettem, a szállodánk ennek a strandparknak az utcáján van. A tenger meg az utca végében. Most derítettem csak ki, hogy ez az öböl lényegében a Balti-.tenger része, ami azért fura nekem, mert inkább tónak mutatkozik, semmiképpen sem tengernek. De örömmel elfogadom, hogy tenger, és örülök a gyönyörű öbölhíd látványának is, ami Koppenhágából átnyúlik a svéd Malmö városáig. Akkor éjszaka alig látszott, csak a hold csillámlott a vizen. Pár nappal azelőtt New Yorkban bámultam az ezüstös fogyatkozásban lévő holdat az Atlanti-óceán partján, a másik mesében meg említettem az éjszakát Santa Monicán, a Csendes-óceánban fürdőző holdvilágról. Még jó, hogy a hold legalább ugyanaz mindenhol, különben nagyon össze lennék már kuszálódva, így azonban van valami állandóság a dolgokban, és segít a jelent elfogadni úgy, ahogy van, anélkül, hogy sokat gondolkodnék a miérteken.

Kísérteties volt az éjszaka, és az Oktoberfest sátor is, ami a partra vetetette árnyékát. Senki sem járt rajtam kívül a stégen, hosszan sétáltam a nap kellemes záróakkordjaként és levezetéseként a parton az első hídig, ami visszavitt a strand mentén húzódó, megvilágított útra.

Tele voltam mesékkel, és éreztem, hogy Koppenhága is az örök szerelembe esés tárgya lesz immáron az életemben. A hotel felé szedve a lábam a holdfényben a strandpark fáira vastag kötelekkel erősített fahintákra figyeltem fel, lovacskák voltak és egyéb mókás dolgok. Egyik fa vastag ágára gumiabroncs volt kötve, és olyan csábítóan ingázott az éjjeli szélben, hogy nem álltam meg, hogy oda ne siessek, és fel ne kapaszkodjak rá… Miközben ott himbálóztam mind magasabbra széleseket mosolyogva magamban, amellett, hogy “Kati és a Kerek Perec” énekét dúdoltam, kiszámoltam, hogy harminc éve is jól elmúlt azóta, hogy egy jót hintáztam volna. Tengerparton, holdfényben meg…

Persze, másnap igyekeztem szerét ejteni a délelőtti órákban is kimenni a partra és napfürdőzni a helyiekkel a cirógató melegben. Bámultam a közeli reptérre az öböl felől ügyesen belibegő repülőgépeket, és egy gördeszkás ugrásainak csapkodását hallgatva a tengerpart napsütötte csendjében, valahol a fényképezőgépem betonon nyugvó teleobjektívje felett egy suhanással rámköszönt október. Elüldögéltem volna még hosszan ott a csillogásban, amit a víz borzos tükre sokszorozott meg, de lassan szedelőzködnöm kellett, mert valahol egy repülőmadár várt rám, hogy új mesék felé repítsen.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ