Ma már nincsenek nagy őrültek, kivételes géniuszok, akiknek odakozmált a lángelméjük; hivatalba menet csak beugrom az ideggondozóba, majd betérek a patikába(,) kartonba rekesztett álmaimért. Nem festek nudista cédrust, egylábú lovat, nem alkotom meg a napútszínek szómutációt, csak leülök a gép elé tíz ujjal pörgetni a látomásokat. És időnként felcserélni a két életrajzi paramétert: tavaly született politikusok, kétéves dívák esete… Nem szívok ópiumot, csak déltájt leragad a szemem; nem tépem a hajam, csak ha fogorvosi váróteremnek érzem már az irodát, beveszek valamit, hogy vasúti váróteremnek érezzem, amíg a milligrammok engedik. Nem lessük már félve tisztelt tébolyultak szavát, csak olykor elvonulunk házikabátban fehér falak közé; nem imádjuk a Napot széles gesztusokkal, mint a régi képesszótár őrült címszava, csak nézzük reggel a piros napgolyót(,) natúrban vagy tejüveg mögül. A hajdani festőművész őrült, a mai hivatalnok csupán idegbeteg, minthogy már tudjuk, hogy a gondolatokat az idegsejtek szállítják a hangnál kisebb vagy nagyobb sebességgel. Beugrom tehát fél órára gondozni idegeimet, haikuim beszállítóit. Letagadhatnám, de legyen ez a poén, vagyishogy a „pőn”.

Budapest, 2015. X. 9.