Ennek a 2015-ös évnek az elején töltötte be Cseke Péter, a Kolozsváron élő sajtó– és irodalomtörténész, szerkesztő, megbecsült egyetemi ember, a hajdani költőjelölt majd elismert riporter a 70. életévét. Közös folyóiratunkban, a Korunkban rövid köszöntőmet ezzel kezdtem: hogy milyen költő lett volna Cseke Péterből, ha a Vitorla-ének című antológia megjelenése, 1967 után nem hagyja abba a versírást, már nem tudhatjuk.

Ő az alkatához jobban illő riporterkedést, a tényfeltáró újságíró újságírást és szerkesztést választotta, ebből pedig a szociográfia felé közeledve, könyvek sorozata született, majd újságíróképzés és sikeres egyetemi pálya. És ugyancsak innen ismétlem: most, amikor elérte a tekintélyes hetvenet – még nem a könyvei számát, hanem életkorát tekintve –, illene egymás mellé rakni az általa írottak és szerkesztettek gyűjteményeit, ám ez nagyobb feladat volna, mint amilyenre egy nálánál idősebb pályatársa alkalmilag vállalkozhat. Ehelyett még idén februárban egy Kapuscinszki-idézetet választottam az egyik Cseke-könyv, a Tényszemlélet tipológiája c. fejezetéből, amely így szól: „Arról, hogy hogyan halnak meg az emberek a fronton, nem lehet egy komfortos szállodában, a csatától távol írni. Honnan tudhatom, hogy milyen a helyzet az ostromgyűrűn belül, milyen körülmények között zajlik a harc, milyen a katonák fegyvere, öltözéke, mit esznek, mit éreznek? Meg kell értenünk más emberek méltóságát, el kell fogadnunk erőfeszítésüket, osztoznunk kell azokban”. Nos, Cseke Péternek az ostromgyűrűn belül élve folyamatosan alkalma volt és alkalma van megismerni a katonák, egész pontosan a civilek fegyverét, étkezését, érzéseit. Az emberek – mieink és mások – méltóságát és mindezt a méltatlanságot, amilyenben részünk van. És persze azt a teljesítményt, amely az ostromgyűrűn belül, meg a látszólagos békeidőkben megvalósult, amire büszkék lehetünk.

Ezen az ünnepélyes, nyilvános köszöntésen azon­ban már nem bújha­tok a bármi­lyen kiváló len­gyel író sza­vai mögé, meg kell próbálnom leg­alább a kétez­res évek ol­vasóinak emléke­i­re ala­poz­va szólni Cseke Péter iro­da­lom– és sajtótörténészi je­lent­kezéseiről, el­is­merésre méltó köny­ve­iről, fárad­ha­tat­lan gyűjtőmunkájáról, szer­vező– és szer­kesztői si­ke­re­iről. Nyilván tu­dom, hogy jóval korábbról il­le­ne kez­de­ni a méltatást, az Erdélyi Fi­a­ta­lok című, két háború közti fon­tos lap ku­tatásával és a Mak­kai Sándor által meg­fo­gal­ma­zott „Nem le­het” tovább­gon­dol­tatásával. Mégis A ma­gyar szo­ciográfia erdélyi műhe­lye­i­vel, ez­zel a 2008-ban könyvvé érett, az egye­te­mi újságíró-ok­tatásban és mes­terképzésben alaptárggyá előlépett probléma-cso­mag­gal kez­dem, hi­szen Cseke valójában ez­zel ala­poz­ta meg korábbi ta­pasz­ta­la­ta­i­nak tu­dományos értékű általánosítását, készítet­te el a maga szintézisét. A témával a jövőben fog­lal­kozók számára meg­kerülhe­tet­len össze­fog­lalás szüle­tett, amely­nek kiadására a pes­ti Ma­gyar Napló Kiadó vállal­ko­zott. És noha műfa­ji­lag más természetű könyv, egy 2011-es Kri­ter­ion ki­advánnyal foly­ta­tom a számbavételt: a Védje­gyek – alcíme, azaz tar­tal­mi jelölése sze­rint „Íróportrék – el­lenfény­ben”, egy-egy ki­emel­kedő erdélyi életműbe világítva be, ol­vasmány­nak is érdem­le­ges, de szintén hasz­nos segédkönyv az erdélyi ma­gyar iro­da­lom, kultúra ku­tatóinak.
In­nen pe­dig a Cseke Péter életében és munkásságában különösen termékeny 2015-ös évre ugor­ha­tunk. Erdélyi értékho­ri­zon­tok (újabb esz­metörténeti ta­nulmányok), Bo­rongós ég alatt (sajtótörténeti ta­nulmányok 1980-2014), il­let­ve egy románra fordított ta­nulmány– és esszékötet so­ra­ko­zik egymás mel­lett az én Cseke-pol­co­mon. Mel­lettük a 2014-re jel­zett forráski­adás: Jancsó Béla le­ve­lezése, az 1914 és 1930 között szüle­tett le­ve­lek, az első kötet, Cseke Péter gon­dozásában.
Ha most mind­eh­hez hozzáadom a Ko­runk szer­kesztőségében válto­zat­la­nul dol­gozó em­bert, aki az utolsó ti­zen­egy hónap­ban három különszámot szer­kesz­tett: a Határon túli román közösségek (2014 de­cem­ber), Ma­gya­rok a szétszórtságban (2015. márci­us), október­re pe­dig a Ma­gyar szi­ge­tek és szórványok a Kárpát-me­dencében tárgykörben – azt kell mon­da­nom, ez egy hi­he­tet­lenül am­bi­ciózus fi­a­tal­em­bert mu­tat, aki­nek még hosszú munkás éve­ket kell kívánnunk, mind­annyi­unk örömére.

El­hang­zott az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért díjátadó ünnepségén, Székely­ud­var­he­lyen, 2015. október 3-án.

Forrás: eirodalom.ro