/Egy székely Szauriában II./

Sze­re­tem ko­mo­lyan ven­ni, ha megígérek va­la­mit. Ott tar­tot­tam, hogy pa­le­on­tológus le­szek. Mindjárt itt van­nak a sza­u­ru­szok. Emlékszem, ami­kor kezdő anyaként szem­besültem a gyer­me­ki agy határta­lan voltával, és nem meg­szo­kott (mon­danám normális, de ilyet itt nem mon­dunk) irányultságával. Páni­kol­tam.

Értem én, hogy szi­vacs, meg ru­gal­mas, de ak­kor is, mégis hová fog beférni az a sok in­formáció, amit ren­des szülőként oda szánunk: nyel­vek, mindjárt mi­ni­mum 3, tan­anyag, kultúra, történe­lem, sok-sok kre­atív gon­do­lat és még annyi vitéze a jónak? Ki a sza­u­ru­szok­kal – kiáltot­tam – de azok csak jöttek, özönlöttek tévéből, könyvtárból, játszótérről, múze­umból, de is­kolából, tanköny­vekből is. Én meg kapálóztam, nem túl meggyőzően har­col­tam el­lenük, ki­ne­vet­tem őket, le­gyin­tet­tem rájuk, be­ve­tet­tem a le­sza­rom tak­tikát is (ami alap amúgy a gyer­mek­ne­velésben), de ezek csak özönlöttek, árad­tak csak­azértis, fel­buz­dul­va az el­lenérzése­men.
Később jöttem rá, hogy a kérdés, akárcsak az ijedtség álságos volt. Valójában a saját agya­mat féltet­tem a sza­u­ru­szoktól.
Mert az enyém nem volt ám ru­gal­mas. Emigráns pálya­futásom túl későn kezd­tem előta­nulmányok, sőt, sa­fety kur­zus, risk as­sess­ment nélkül. Pe­dig min­den di­no­szau­rusz, elnézést, an­gol, tud­ja, hogy enélkül nem megy. Első a biz­tosítás és a po­li­cy min­den vállal­kozás – és nem csak – esetén. És bár jó úton va­gyok, még min­dig nem jöttem ki a ta­gadó fázisból sem.

Márpe­dig a sza­u­ru­szok­nak he­lyet kell csinálni az agy­ban, ha már erre ad­tuk a fejünket. Nehéz, nem ki­mon­dot­tan székely­nek való mu­latság, de a gye­re­kek itt is jól jönnek, ha akad­nak.
Itt van például az érdeklődés, nyi­tottság kérdése. Érde­kes módon egyik fi­a­mat sem za­var­ta a fel­adat értel­met­lensége, an­nak el­lenére ta­nulták a ténye­ket a sza­u­ru­szokról, hogy tudták, már rég ki­hal­tak. Nem is biz­tos, hogy vol­tak. Az szin­te biz­tos, hogy a színükről sem­mit sem tu­dunk.
Ne­kem is dol­gom lett a kövüle­tek­kel, de a meg­fejtésre váró anyag nem do­bott fel annyi­ra, sőt, ele­in­te, emlékszem, valósággal szen­ved­tem tőle. Például ott állok a már le­gendás dup­la csap előtt za­var­tan, segítséget várva. Ezúttal nem az an­go­lom­mal volt gond, a fel­ira­tot még pi­ros kék színezéssel is aláhúzták, mégis meg­old­ha­tat­lan di­lem­ma gyötört: égés vagy zsib­badás. Végül mind­kettőt válasz­tot­tam – le­gendás döntésképte­lensége­met már említet­tem – az adott sor­rend­ben. Így a zsib­badás el­ma­radt, he­lyet­te jólesően hűtötte az égett végta­go­mat a jéghi­deg víz. Jól ki van ez találva, nem­hiába ajánlják a váltózu­hanyt sem érrend­sze­ri, il­let­ve reumás problémák esetén. Én köszönöm szépen.

Amúgy min­dent. Azon túl, hogy itt le­he­tek, például azt is, hogy a sofőr el­ho­zott a megállóig és ki­nyi­tot­ta az ajtót. De a leg­rosszabb hírt is megköszönöm, il­let­ve a ru­gal­mat­lanságot, ami­vel az ügye­met ke­zelték. Hogy meg­kap­tam az időpon­tot, hogy nem kap­tam meg az időpon­tot. Hogy nem derült ki, hogy meg­kap­tam-e az időpon­tot, vagy nem. Ha va­la­ki hoz­za a síró gyer­me­ke­met, aki ka­pott egy tas­lit az övétől. És természe­te­sen én kérek bocsána­tot. Mert hozzáértem, el­fe­lej­tet­tem, vagy csak meg sze­retném szólítani, de nem tu­dom, hogy felkészült-e rá. Mert – vélhetően pe­do­fil ref­lexből – el­kezd­tem nap­krémmel ke­ne­get­ni egy nem saját gye­rek karját, vagy be­került a képbe egy ide­gen miközben az ott­ho­ni ro­kont fényképez­tem egy pi­ros pa­ra­le­le­pi­pe­don alakú for­ga­lomból ki­vont te­le­fonfülke előtt. Ez a hely­zet már kinőtte a sorry ka­tegóriát, a fényképezőgép mellé itt már for­ma­nyom­tatványt kell ma­gad­dal hur­col­nod, amit kitöltetsz az utca em­berével, min­den es­hetőség végett.

Elnézést, hogy bocsána­tot mond­tam, ö… elnézést, kértem, köszönömöt sze­ret­tem vol­na. Sem­mi baj, elnézést, én értet­tem félre, még egy­szer elnézést. Sem­miség, nincs mit elnéznem, én köszönöm. És még egy­szer bocsánat.

Könnyűű így, és bor­zasztóan iz­gal­mas egy­ben (elnézést, az érzékle­tes an­gol ki­fe­jezési módom a lu­das eb­ben), mert nem kell földet ka­par­ni, előta­nulmány­nak meg­te­szi a személyes ta­pasz­ta­lat. Csa­pat, csa­pat­mun­ka, csa­patépítés, nos, az is van már, egy­re bővülő. Igaz, kell va­la­miféle rálátás, do­bo­zon kívüli gon­dol­kodás, ami a székely agyat ko­mo­lyan próbára te­he­ti, de Ábel óta az efféle kihíváso­kat is sze­retjük. Meg mátrix­ban gon­dol­kod­ni, hogy egészen pon­tos le­gyek: hálóban. Hogy min­den csont a helyére kerüljön. És ak­kor már nem lesz olyan ide­gen ez az egész sza­u­rusz do­log.
Talán egy­szer ezt az egész régi-új emigráns kérdést is össze­rak­juk. Aka­rom mon­da­ni: hely­re.

Forrás: eirodalom.ro