Peti és én

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy varjúfióka, úgy hívták, hogy Peti. Úgy került hozzám, hogy az anyjától elkódorgott. Én hazavittem. Sok csíny volt a rovásán. Egy nyári vasárnapon kirándultunk, s ő egy kicsi üvegből mind kiitta a vizet. Máskor meg a tejeslábasban fürdött meg. Amikor etetni akartam, a kezemet bekapta. Én nagyon szerettem, amíg nálunk lakott.

Szabó János
Nagyvárad

A boldogság fája

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, s a közepén állt egy nagy fa. Ezen a fán lakott egy varjúcsalád: papa, mama és a fiókájuk, Picinyke. A szülőknek rengeteg bajuk volt Picinykével, mert nemigen akart hallgatni a jó szóra. Hiába mondták, ne repüljön messze otthonuktól – amit a Boldogság Fájának neveztek –, mert az erdő tele van ellenséggel, ő sokszor eltekergett, s a mama órákig kereshette csemetéjét, míg vagy a folyóparton talált rá, amint a békalegények tornáját bámulta, vagy a lepkék után próbált repdesni. Idővel Picinyke megtanult repülni, s többször bejárta papájával az erdőt, azon kívülre azonban egyszer se merészkedett. Nagyon kíváncsi volt, mi lehet odakint, hiszen apja, ez a tapasztalt varjú, annyi mindent mesélt már a nagyvilágról… De hiába unszolta szüleit, azok nem adtak engedélyt az erdő elhagyására.
– Az erdőn kívül ellenségeink laknak! – zárták le minduntalan a vitát.
Egyszer azonban varjúpapáék vendégségbe mentek, s otthon hagyták Picinykét a szokásos intelmekkel. A kis varjú alig várta, hogy szülei messze repüljenek, ő is menten útnak indult, s addig repült, míg az erdő szélére ért. Ott nagyon elámult, mert a távolban rengeteg piros valamit látott sorakozni. Apja meséi után ítélve csakis házak lehettek, amikben emberek laknak. Gondolt egyet s közelebb ment a házakhoz, hogy megismerkedjék az emberrel. Útközben megtorpant, mert látott valamit közeledni. A valaminek nem volt szárnya, mint neki, és mancsai sem, mint az erdei mackónak, ráadásul valami ruhafélébe volt öltözve. „Ez volna az ember?” – morfondírozott Picinyke. – „Elég furcsa szerzet! Hiszen még repülni se tud…” Nyugodtan bámulta a közeledő csodát, amely nem volt más, mint egy nála is csintalanabb, elevenebb, rosszabb fiú, aki egyszerre akkorát ordított, hogy Picinyke zakatoló szívvel leült a fű tövébe. Amikor nagy nehezen újra előmerészkedett, már rengeteg kiabáló gyereket látott, akik kővel kezdték őt dobálni. Most ijedt meg igazán kíváncsi barátunk, s hanyatt-homlok menekült a dobigáló fiúk elől. Egy kő így is megsértette a szárnyát, s alig tudott hazavánszorogni. Egy hétig ápolta őt az anyja, míg újra fel tudott röppenni, de kalandját soha nem felejtette el. Most már tudta, hogy nyugodtan hihet a szüleinek, mert amit ők mondanak, az úgy is van. Sőt még úgyabbul is!

Balogh Gyöngyi
Petrozsény

(Folytatjuk)