A magam meséje

Ki ne ismerné a közmondást: „Mindenütt jó, de a legjobb otthon”?
Nos, e mondás árnyékában voltam az utóbbi nyáron, amikor szülőfalumból egy idegen városba kellett volna mennem, hogy ott végezzem az iskolát, s ez alatt kedves és igaz ismerőseimnél laktam volna.
Végül is itthon maradtam, de elképzelve a sorsomat, könnyű volt kitalálni a varjúfióka történetét is; úgy írok róla a továbbiakban, mintha a magam meséjét írnám.

Tavaszi vakációban találtam meg az udvaron, fájdalmasan csipogott, vérzett a szárnya. Fából eszkábáltam neki kalitkát (tatám asztalosmester), s azt kibéleltem szénával. Szerettem volna az egészségét is helyreállítani, s a szüleimtől kértem tanácsot. El volt törve a szárnya. Kis pálcikákból sínt készítettem, a sebet letisztítottam és tapasszal ügyesen felkötöttem az egészet. Hosszas töprengés után a Kis Magányos nevet találtam számára a legmegfelelőbbnek. Napról napra fejlődött, gyógyult. Amíg meg nem barátkozott a tyúkokkal, előfordult, hogy ügyesen belopózott a ketrecbe, s egy-két tojással jól megtömte magát. Ilyenkor sokáig nem kapott enni büntetésből, amíg megtanulta a rendet. Szabályosan megszelídült.
Egy arra vetődő varjú azonban teljesen kizökkentette a lelki nyugalmából; szomorúan nézett a messzeségbe, biztosan visszavágyott szüleihez, de engem se akart itthagyni, s az összegombolyított érzelmei annyira lerontották, hogy azon túl enni se akart.
Elvittem az erdőbe. Boldog volt és elrepült. Biztosan találkozott a szüleivel is, s elmondta nekik, hogyan bántam vele. Ezt azért gondolom így, mert ősszel, a szántás idején több varjúcsalád takarította szorgalmasan a szántóföldünket, rengeteg kártevőt pusztítva el. Csak a Kis Magányos és varjúnemzetsége lehetett a jótevőnk, és azóta is mindig visszatérnek, valahányszor segítségre van szükségünk.

Nagy Ákos
Kányád