A Nagy-Küküllő mellé, mélyen felnyúlva a Gagypataka völgyébe, mint sok helyen szerte a nagyvilágban, amint neve, Keresztúr is mutatja, valamely szentföldi lovagrend hozott létre telephelyet.
– Ügyelj jól a lovad farkára, ha oda betérsz! – mondták.
Becses volt ott a lófarok, akár a törököknél. Nem volt az a hatalom jelképe Keresztúron, mint a büszke keleten, de lakói a fátyolszitával nagy kereskedést űztek, s a szitacsináláshoz kellett a lófarok, hát farka nélkül maradt egy pillanat alatt Keresztúron a jámbor ember lova.

– Tán bosszúból a megcsúfolt állatok gazdái ragasztották rá a Szitás nevet.
Nem fizetett adót, csak a török császárét Szitáskeresztúr már Izabella királynő idejében se, első fejedelmünk pedig, János Zsigmond, aki a jobbágyságot a Székelyföldre is behozta, Keresztúr városát, mint kiváltságost, senkinek oda nem adományozta.
– Itt nyerte meg az ékesszólású Petki János az egybesereglett székelyeket Bocskainak, akit Nyárádszeredán, 1605-ben, az országgyűlésen fejedelmüknek kikiáltottak.
Láthatta ország-világ, hogy a harcias, hűségében megingathatatlan székely nép szava, kardja mily erőt és hatalmat jelent! El is borult Erdély felett az ég, ahányszor a székelység szent jogait megsértették.
– Viseli is hűséggel Keresztúr a Székely előnevet.
És volt – mesélik – egyszer itt egy nyár, mely hol égetett, hol haragos villámaival rajzolta tele a székelyek fölött az eget. S egy szent napon a mély porban nyuvadozó úton egy barna, keszeg férfiú gyalog érkezett Székelykeresztúrra. Innen ment a csatába, hát ide is tért vissza.
– Leült – mondják – a piac déli oldalán, az ódon katolikus templom elé, a kőlépcsőzetre, s mint akinek már fáj erősen az út, a csizmáját is lehúzta. – Bizonygatják, hogy senkihez se szólt, de szemében akkor is furcsa tűz égett. Petőfi Sándor volt.
Itt és így látták a keresztútnál a költőt. Nem is találkozott azóta élve vele senki.

RMSZ/Színkép, 2005