Igaz történet

Nagyapám gyermekkorában kapott egy varjúfiókát, amit Matyinak nevezett el. Sokat mesélt nekem róla. Igaz, mesélt ő nekem sárkányokról, manókról, tündérekről, törpékről is eleget, de olyankor mindig úgy kezdte, hogy „Hol volt, hol nem volt…”. Amikor Matyiról szólt valamit, akkor mindig hozzátette, hogy „Igaz történet”. (Én el is hiszem a kis varjú történetét, bár a nagytaták a mesékben vagy a történetekben olykor nagyokat szoktak lódítani, viszont az én nagyapám mindig az igazat mondja.)

Nyolcéves lehetett, amikor Gazsi a nagybátyjától kapott egy varjúfiókát. Nagyon megörült a madárnak, hamar sapkájába rejtette. De a nagyapja meglátta s kitört a botrány. Gazsi bácsira haragudtak, miért hoz a házhoz kártékony madarat, amely majd megeszi a kiscsirkéket, kivagdalja a tyúkok alatt a tojásokat, megvakítja a macskákat, s a dinnyeföldeken is tetemes károkat csinál. Még nagyon sok gazságot rámondtak a varjúra, s úgy döntöttek, hogy még most oda kell adni a macskának, amíg kicsi.
Gazsi bácsi ezt végighallgatta, majd így szólt:
– A varjú nem csak kártékony ám, mert amikor szántottam, megjelent a varjúsereg, s megtisztította a barázdákat a kártékony rovaroktól és férgektől. A dinnyeföldekre pedig madárijesztőt kell kirakni, s akkor senki se merészkedik oda.
Nagyapám a konyhában összehúzódva hallgatta a szobában folyó vitát, a fióka pedig a nagyapám sapkájában kuksolt, talán megértette, hogy sorsa fölött hangzik el most szigorú ítélet.

A vita eldőlt, Matyi maradhatott. Gazsi bácsi kioktatta a nagyapámat, hogyan gondozza, etesse a kis jószágot. A gang egyik sarkában állott a kosara, ott élt Matyi, s ahogy gazdája levette róla a takarót, ő már tátott csőrrel várta az enni- és innivalót. Sokat evett, hamar megerősödött, tollai megnőttek s a fészekből is már ki-kiszökött. Ha megtalálta a macskák tányérját, mindent kikapkodott belőle, s csőrével védekezett a cirmosok ellen. Olykor az udvarra is kiszökött, a kutya ugatta, a tyúkok jajveszékeltek, sehogy se lehetett szabadon hagyni. Nagyapám egy tyúkketrecbe zárta s kint hagyta az udvaron. Matyi ugrándozott, kereste a kibúvót. A kutya időközben megszokta, már nem ugatta, tudta, hogy a fekete madár is a házhoz tartozik, csak a Matyi evőtála izgatta kissé, de arról is leszokott.

Egy hónapi rabság után a varjút szabadon engedték, szelíd házimadár lett belőle. Nagyapám a vállán hordozta, fel-feldobta, repülni tanította. Ha a tyúkok enni kaptak, Matyi közéjük bújt és elszedegette a kukoricaszemeket. Néha a szomszédokat is meglátogatta, akik seprűvel fenyegették. Minden könnyen elemelhetőt elcsent, s csőrében a szalmakazal tetejére hurcolta. Ott tollászkodott nagy begyesen, vagy a kerekes kút tetejének kisgömbjén, onnan figyelte az udvar mozgását, a kaparászó tyúkokat, a galambok ide-oda röpdösését. Nagyon szerette a disznókat, s azok is őt, még azt is megengedték neki, hogy lecsipkedje a pofájuk széléről a moslékos darát, vagy sörtéjükből kiszemelgesse a mozgolódó rovarakat.

Egyszer varjak húztak el az udvar fölött. Matyi nagyon izgatott lett, majd egy újabb csapattal ő is eltűnt a magas ég végtelenjében. Nagyapám könnyezve, csalódottan nézte a kúttetőn a kis gömböt s a szalmakazlon üresen maradt fészket…
Amióta Matyi történetét hallottam, figyelem az iskolaudvar nyárfáira telepedett varjakat, s arra gondolok, hogy nagyapámnak akkor egy fehér szalagot kellett volna a Matyi nyakába kötnie, hogy most könnyen megismerhessük, mert a varjú nagyon hosszú életű madár, a nagyapám meg csak alig hetvenéves.

Jakab Andrea
Arad