Termett mondát a Gyergyót ölelő szép havaskoszorú is. Gyergyószentmiklós felső végénél, ahol az út a Gyilkos felé hág, éppen a Békény és a Várpatak összefolyása közt áll egy szépalakú sziklahegy.
– Rajta egykor – mondják – Hiripné vára volt. Hát Vároldala annak a neve.
Hiripné egy szép, de kemény szívű özvegy volt. Két levente fiával, Ábrahámmal és Damokossal, akik bevehetetlen várukba féktelenül lopkodták a vidék legszebb szüzeit, mások nagy bánatában lelte örömét.
– Minket sose félts! – álltak a várfokán diadalmukban gyönyörködő édesanyjuk elé a leventék, akikre egy darabig bőven mosolygott a szerencse.
Mind jöhettek kedveseikért bosszút állni a legjobb vitézek is, csak a két zsarnok győzött a párviadalokban, s a bűnfészek királynéja örömmel tette fiai fejére a babérkoszorút.
Sok jó vitéz elhullt a leventék fegyvereitől! Az egyik hegyet, amelyen a nagyobbik vívott, ma is Ábrahámnak, a másikat, amelyen a kisebbik gyalázta meg a bosszúállókat, Damokosnak nevezik a gyergyóiak.
Hanem egy szép napon emberükre találtak.
– Gyertek, aki Istenetek volt! – rántott kardot két ismeretlen, feketébe öltözött vitéz.
A szép, de kemény szívű Hiripné kezében elhervadt a babérkoszorú. Zsarnok fiai elvéreztek a küzdőtereken.
A fiai fajtalankodásában gyönyörködő özvegy se maradhatott bűnfészkében tovább, mert a nép, mint ideges kotló az üres fészkét, szétrúgta a várat.
A havaskoszorúban, a Piliskén hátul a Tatárhágó emeli fel borzos fejét. A hágón, amelyet félelmetes, sötét erdő övez, elindultak felfelé, hogy leöljék Gyergyó népét a tatárok.
Nagy kínnal-bajjal haladtak a roppant erdőben, s hogy szomjukat oltsák, három kutat is ástak.
A hágót vagy a kútásást unták-e meg, ki tudja? De visszafordultak, csak a Tatároldal és a Tatárkutak elnevezések beszélnek arról, hogy ott is járt a tatár.
De siet szállására a gyergyói is, ha – mint Háromszéken a Nemere – elindul a Tatároldalon, le a szép tér felé, a kegyetlen Muszka szél.

RMSZ/Színkép, 2005