Hol volt, hol nem volt, élt Királyréven egy szegény, megtört özvegyasszony. Szegény is volt, magányos is, mert még gyerekkel sem áldotta meg a teremtő. Nem futotta neki tüzelőre, az erdőből meg rőzsét sem gyűjtögethetett, mert azt megtiltotta a király őfelsége. Legtöbbször didergett hát dűledező vityillójában, akárcsak annak rozoga kéménye a csillagos ég alatt.
A szomszédnak volt egy bikaborja. Igen szilaj állat lévén, átugrotta a kerítést, és felöklelte az özvegyasszony szellőztetésre kirakott vánkosát. Szállt is abból a lúdtoll! A szegény asszony szaladgált az udvaron, igyekezett volna összeszedni a tollat, de hiába. Úgy fújt a szél is, mintha sietős dolga volna, hát szanaszét fújta a könnyű tollpihéket.
Az özvegyasszony ekkor fáradtan megszólalt:
-Ah, Szélkisasszony, vidd csak, teljék benne kedved !
És mit ad az ég ! Mindjárt ott is termett Szélkisasszony.
-Tudod mit, te szegény asszony! Szerencséd, hogy kisasszonynak szólítottál. Ajándékodért ajándék jár cserébe. Adok neked egy rózsaszínű vánkost, rakd éjszaka a fejed alá. Amit álmodsz, holnapra beteljesül.
Azzal egy gyönyörű, rózsaszínű, puha párnát nyújtott át az asszonynak, s mire az magához tért meglepetésében, Szélkisasszony már el is tűnt.
Várta az éjszakát az özvegyasszony, mint a kocsmáros a borravalót. Alighogy lehajtotta a fejét a puha, új párnára, már aludt is. Mit gondoltok, mit álmodott akkor éjjel? Nem álmodott másról, mint egy húsz év körüli okos gyerekről, akinek ő az édesanyja.
Reggel egy vidám hang ébresztette:
– Keljen fel, édesanyám, kész a reggeli!
Hát uram, istenem, egy húsz év körüli, kedves fiú költögette. A saját fia! Hej, de boldog is volt a szegény asszony. Nem is csoda, hiszen élete vágya teljesült. A fiú dolgos volt, sokat segített az anyjának a ház körül. Az állatokat is szerette. Ha meg akarta etetni a kutyáját, Pajtást, s elkiáltotta a nevét, előbb jelent meg a macskája, ha meg azt mondta: Cirmos, jer elő, Pajtás máris ott várakozott a finom csontocskára.
Hanem egy napon az a hír járta be az országot, hogy a király elherdálta a vagyonát, és teljesen leszegényedett. A gonosz király kiadta a parancsot a hajdúinak, hogy keljenek át a feketevízi réven, és vegyék el az emberektől az összes búzát, rozsot, még a vetőmagnak valót is.
Királyrévbe is eljutott ez a szörnyű hír. Sírt, rítt mindenki a faluban. Jöttek is a hajdúk, leseperték a padlásokat és a szekerekre rakták a gabonát. Ám ekkor csoda történt! A legényke és  az édesanyja előtt megjelent Szélkisasszony. Egy nádsípot nyújtott át a legénynek:
– Ha ebbe belefújsz, egykomám, magad is elámulsz.
Belefújt a legényke a sípba. Abban a pillanatban a világ összes madara összesereglett a falu fölött. Olyan sötét lett, hogy nem látták egymást az emberek. A madarak megmerítették csőrüket a gabonában, vitték a búzát a boronált földek felé. Szórták a magot a szántóföldekre, lábukkal és szárnyukkal betemetve azt a földbe.
Megijedtek a hajdúk. Mit szól ehhez majd a király? Mi lesz, ha kérdőre vonja őket, hová lett az elorzott gabona? Hát inkább otthagytak csapot-papot, és százfelé szaladtak.
Időközben a koronáját is eladta a király, csak hogy pénzhez jusson. Mérgelődött is az egész ország népe, hogy ilyen ebadta királyuk van.
A következő évben Királyréven annyi búza termett, hogy a csodájára jártak egész Mátyusföldön. Ráadásul a szomszéd falvakban alig termett valami. A szegény özvegyasszonynak se kellett többé nélkülöznie, se fagyoskodnia. A fia, Galamblelkű – akit a falubeliek neveztek el így – gondoskodott az ennivalóról, de a tüzelőről is. Még meg is házasodott. Mégpedig Szélkisasszony egyetlen, csillagszemű leányával.
Amikor híre ment, hogy a király eladta a koronáját, a nép föllázadt.
– Tönkretette az országot a szégyentelen! És ugyan miféle király az, akinek koronája sincs?! – kiabálták az emberek mindenfelé.
Tömegestül özönlöttek be a palotába, és elkergették a mihaszna királyt.
– Galamblelkű legyen az új király! – kiáltozták.
Azután fényességes ünneplés közepette meg is koronázták helyette Galamblelkűt. Az új király igazságosan és okosan vezette az országot. Hát még milyen boldogan élt csillagszemű feleségével!
Ennyi volt, mese volt, így mesélte egy kobold. Erre futott, arra futott, malac füle neki jutott.