Az egyszerű emberek apáról fiúra adott felfogásában az él rendületlenül, hogy a sorsunk a nagy könyvben meg van írva, ez ellen nem sokat tehetünk, ha pedig a nagy könyvnek a genetikai térképünket, DNS állományunkat tekintjük, akkor részben igaz is az állítás, mert a szülőktől nagyon sok genetikai információt örökölünk, ami nagyban meghatározza egész életünket. Természetesen mindezekhez sokat tehetünk hozzá vagy vehetünk el életünk folyamán a külső tényezők hatására.
Mindenki saját sorsának kovácsa, hallani nagyon gyakran ezt a másik elcsépelt frázist, de a mai társadalomban a kölcsönhatások annyira gyakoriak és az egymásrautaltság olyan szoros, hogy az egyén saját akarata alig-alig érvényesülhet, legalábbis saját életemben ezt keserűen meg is tapasztalhattam.
Ahány költözés, annyi leégés, tartja egy harmadik bölcs népi mondás és ennek a valóság tartalmát leginkább azok tudják, akik saját bőrükön többször is megtapasztalták, mint jómagam. Nem is olyan hosszú életem során a jelenlegi cím, ahol lakom a tizenharmadik és úgy gondolom, hogy innen már csak lábbal előre visznek el. A költözések több mint felét nem én akartam, inkább a sors, a körülmények kényszerítettek bele. Először is azzal kezdődött minden, hogy megkérdezésem nélkül világra hoztak egy csomafalvi tornácos házban, ahonnan elkezdődött a szerteágazó lehetőségek kálváriája.

Az óvodába úgy szerettem járni, hogy minden reggel nagyanyám beletett egy zsákba, (azért ő, mert édesanyám négy éves koromban meghalt) mint egy malacot, felvett a hátára és az óvó néninek átadott, miután kirázott a zsákból. Az első négy osztályt a Faiskolába jártam, télen minden reggel egy szál fával a hónunk alatt, amit az osztályban letettünk a kályha elé, majd egész nap ezzel tüzeltünk. Iskolás koromra nagyon megváltoztam, otthon nem is hitték sokáig, hogy a változás végleges és nem vagyok beteg vagy éppen megjátszom magam, de mindenkit legyőzve vetettem magam bele a tanulás rejtelmeibe. A tanítás azzal kezdődött, hogy elénekeltük a román himnuszt a falon lógó Gheorghiu Dej (olvasd Gyorgyú Dézs) párt első titkár képe előtt. Nyolc osztályig a központi iskolába kellett járni hat kilométerre a lakásunktól, ezért édesapám vett nekem egy biciklit, amivel azután mindig engem küldtek borvízért (ásványvíz) egy fonott üveg korsóval, mert a falu másik felében voltak az út mentén a borvíz kutak (küpűk). Sikeres felvételi vizsga után a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő líceumba kerültem, éppen ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy Csomafalváról elköltözünk Szentmiklósra, ahol megvásároltak egy ingatlant a Temető utca 11. számon, majd később építettünk egy új házat a Temető utca 13. szám alatt, amiért az osztálytársaim folyton élcelődtek, némi akasztófa humorral, miszerint nem elég, hogy valaki a temető utcában lakik, még a 13-as szám alatt is. Érettségi után innen jutottam a fővárosi műegyetemre.
A bukaresti Műszaki Egyetem elvégzése után az országos kihelyezésen egy kolozsvári elektronikai gyárat választottam, de nagy volt a meglepetésünk, amikor megjelentünk kollégáimmal a megadott címre, a Csillagvizsgáló mellett és a telken éppen napszámosok kaszáltak, akik nevettek is rajtunk miután elmondtuk nekik, hogy mi fiatal, végzős mérnökök éppen ide vagyunk kihelyezve.
Át kellett vegyünk egy- egy garzonlakást, aminek a költségeit természetesen a következő hónaptól már kellett fizessük, de végül is tisztázódott, hogy a munkahelyünk egy bukaresti elektronikai gyárban lesz mindaddig, amíg fel nem épül a kolozsvári. Így maradtam továbbra is a fővárosban, ahol egy munkásszállóban helyeztek el, fiúkat és lányokat vegyesen, aminek természetesen mi nagyon is örültünk és itt vártuk a tervbe vett gyárak felépítését, itt éltük át az 1977-es földrengést és innen vonultunk be az egyetem utáni féléves, kötelező katonai szolgálatra. Földrengést sosem éltem át, itt a szobámban ért és csak azon vettem észre magam, hogy a szoba közepéből az ajtó elé pottyantam hirtelen s a kintiek ordibálták, hogy földrengés van. Ez a másfél perces földindulás sok kárt okozott és sokan meghaltak a törmelék alá temetve.
A szolgálat után ide tértünk vissza, de nagy meglepetésünkre a gyárunk még mindig nem épült fel, így sokan közülünk lemondtak a kolozsvári lakásukról és más üzemeknél véglegesítették munkahelyüket, elsősorban azok, akik családot alapítottak.
Ezek között voltam jómagam is, aki a Berceni (olvasd Bercsen) negyed mellett működő Nehézgépgyárba (I.M.G.B.) kértem az áthelyezésemet, akkor még nem sokat tudtam a negyed nevének magyar vonatkozásáról, arról ugyanis, hogy azt gróf Bercsényi Miklós tábornokról kapta, aki az 1710-es években , a kuruc-labanc háború elvesztése után, útban a törökországi emigráció felé, vitézeivel itt táborozott.
Már két éve dolgoztam a bukaresti Nehézgépgyár turbina részlegén, amikor a feleségem végzett az itteni Közgazdasági Egyetemen és minden próbálkozásunk ellenére sem tudtuk elérni, hogy Bukarestbe kapja a kihelyezését, annak ellenére, hogy itt volt a lakásunk és ide szóltak a személyazonossági igazolványaink, nekem pedig itt volt a munkahelyem, mégis érvényesítették Ceausescu dekrétumát, miszerint az egyetemi végzősöket a tizennégy zártnak nyilvánított nagyvároson kívül kellett elhelyezni. A feleségem, várandós anyuka így került Besztercére egy gépgyártó vállalathoz akaratunkkal teljesen ellentétben és így kényszerültünk arra, hogy minden lehetőséget kihasználva, kapcsolatba kerülve az ottani igazgatóval, aki szintén pártutasításra volt a fővárosból oda áthelyezve, két hetenként vagy amikor alkalom volt, lehetőleg őt küldték a fővárosba delegációba. Ez volt akkor a családegyesítés szentségének népi demokráciában érvényesített változata, aminek az lett a gyönyörűséges következménye, hogy miután megszületett az első kislányunk, a család három tagja három, egymástól nagy távolságra levő helyen lakott: – én a fővárosban a családi lakásban, a feleségem négyszázötven kilométerre tőlem Besztercén albérletben és a kislányunk tőle százötven kilométerre, tőlem pedig háromszázötvenre anyósomnál Márkodban. A mindennapi telefonbeszélgetésünk abból állt, hogy a feleségem mindenekelőtt egyet sírt. Én mindennap reggel négykor keltem, ahhoz hogy hat órára beérjek az üzembe, mert ekkor zárták a kapukat, aki pedig ezután érkezett az várt egészen hétig és egy órával kevesebbet írtak be neki aznapra. A vállalatnak tizennégyezer alkalmazottja volt, éppen ezért nagy volt a fegyelem, elsősorban a műszaki fegyelem. Én a turbina részlegen dolgoztam, elsősorban a nukleáris turbinák alkatrészeinek a megmunkálásánál, a kanadai ISCACN minőségbiztosítási programban, minden targonca alkatrész után érkezett egy targonca papír. A műveletterven minden művelet után három személy neve és aláírása jelent meg: a munkásé, aki a műveletet elvégezte, a minőségi ellenőré, aki leellenőrizte a darabot és a technológus mérnöké, aki műszakilag felügyelte az egészet és mindezt archívumba helyezték harminc évre. A nagyobb darabok műszaki ellenőrzését a svájci Veritas emberei végezték. Folyamatosan dolgoztunk szombaton és vasárnap is.
Ekkor kezdték építeni a Nép Házát (Casa Poporului) a mai parlament épületét és előtte egy kilométer szélességben és pár kilométer hosszúságban mindent lebontottak, egy-egy templomot vagy valamely újabb posta épületét görgőkön tovább nyomták. Ebbe a sávba esett a mi házunk is, amit pár évvel azelőtt vettem, amikor is a főépítész megnyugtatott, hogy az jó zóna, az a régi város, ami mindig meg fog maradni, de végül is nem lett igaza, beleesett a lebontási zónába. A lakásokat felértékelték és mindenki kapott legtöbb egy akkori Dacia 1300 –as árát kártérítésképpen, ugyanakkor kiutaltak bérleménybe minden családnak a tagok számától függően egy panellakást. Lévén, hogy egy gyerekünk volt, csak két szobás panel járt volna, ahhoz, hogy három szobásat kapjunk kellett egy orvosi igazolás, hogy allergiás vagyok a tollú párna porára és köhögök, zavarom a család többi tagját, ezen az alapon nekem jár egy külön szoba. Nagyon sok utánajárással tudtam elintézni ezt, a szülővárosomban meg kellett győznöm két-három orvost, hogy visszamenőleges dátummal állítsanak ki nekem olyan kórlapot, amelyikből kitűnjön, hogy allergiás vagyok.
Egyik alkalommal a feleségem delegációba jött Bukarestbe és gondoltuk, hogy vasárnap elmegyünk együtt valamelyik színházba, de ez sem sikerült, mert vasárnap, amikor el akartam kéredzni az igazgatótól, hogy hamarabb hazaérjek és mondtam neki, hova akarunk menni az egyszerűen rám förmedt és szinte kiabálva mondta: – mit gondol maga, amikor ennyi munka van, még a színházra vásik a foga? Nem engedett el. Ez volt aztán az utolsó csepp, amivel betelt nálam a pohár, ettől a perctől, már csak arra tudtam koncentrálni, hogy miként tudok innen valamerre elmenni. Ennek az áldatlan állapotnak aztán úgy lett vége, hogy az újonnan kibővített gyergyószentmiklósi Mechanikai Vállalat igazgatója, néhai Páll István, toborzásképpen kereste az ország minden részén azokat a mérnököket, akik gyergyói származásúak és szívesen dolgoznának a szülőföldjükön, ezeknek azonnal beköltözhető lakást is ígért és munkahelyet az élettársaiknak. Így kerültünk aztán Gyergyóba, a fővárosból felmondással jöttem el és így sikerült összegyűjtenem a családomat három éves szétszórattatás után. Itt megkaptuk a beígért négyszobás lakást és kineveztek a szerszámműhely vezetőjének, a feleségemet is alkalmazták, mint közgazdászt. A bukaresti Nehézgépgyárban megszokott fegyelemmel itt gyorsan értem el jobbnál jobb eredményeket és hamarosan ki is szemeltek a szomszédos Faipari Gép és Pótalkatrész Gyár igazgatójának, de az interjú során derült ki, hogy én még nem is vagyok párttag, amire aztán beindult a teljes pártgépezet és egy hónapon belül belőlem is párttagot faragtak, mert e nélkül senki nem lehetett igazgató.
Így lettem igazgatója egy olyan vállalatnak, ahol azelőtt még egy órát sem dolgoztam, de nagyon is a szakmámba vágott, így sikerült elérnem az ott dolgozó ezerötszáz alkalmazottal, a gyár történetében a legmagasabb teljesítményt. Reggel hétre mentem és sokszor megtörtént, hogy éjfélkor még raktuk a gépeket a vagonokba exportra, a feleségem behozta a vacsorát a vállalthoz. Ez volt az a periódus, amikor napjában többször is elvették az áramot és leállt a termelés, ennek ellenére az iparközpontban, ahova a vállalatunk is tartozott, a havonta megtartott termelési gyűléseken kényszerítették az igazgatókat adják írásba, hogy teljesítik a tervszámokat. Egyik alkalommal a régeni igazgatóval, akinek nem volt vállalati autója és mindig velem járt Bukarestbe, elhatároztuk, hogy nem adjuk írásba, hogy teljesítjük a tervet, magyarán nem hazudunk, amiért ránk zárták a terem ajtaját, hagytak egy-egy csésze kávét (a sztambuli porta idejéből ránk maradt feketelevest), majd óránként visszajöttek és megkérdezték, hogy nem- e gondoltuk meg magunkat. Estére már jobb belátásra szenderültünk és annak reményében, hogy legalább reggelre érjünk haza végül is hajlandóak voltunk hazudni.
A terv teljesítésébe a megyei pártbizottságok úgy segítettek be, hogy összehívták az igazgatókat és kiadták, hogy ki kinek mennyit kell átszámlázzon és vissza, hogy meglegyen a terv. Ez volt a szocialista termelés legnagyobb hazugsága, kritika nélküli önámítása, ugyanakkor a biztos út az elkerülhetetlen bukás felé. Otthon a panellakásokban gyakran nem volt villany, nem volt fűtés, sem meleg víz, mindenki fával próbálta megoldani gondjait, én például csempekályhát rakattam a ház közepébe, a füstöt belevezettük a szellőző nyílásba, a kályha belsejébe pedig vörösréz csőből szerpentint szereltünk, hogy meleg vizünk legyen, a villany világítást akkumulátorral oldottuk meg, így haladtunk gyors léptekkel a fennen hirdetett fényes jövő felé. (Az igazság az, hogy amerre ma tartunk az sem sokkal fényesebb, sőt lehet, hogy sokkal sötétebb lesz).
A vállalathoz nagyon sok kezdő mérnököt helyeztek, főleg román nemzetiségűeket, az ország minden részéből, akiknek nagy része már családos volt, így szétválasztották őket is a családjaiktól, nálunk pedig a nem családosok garzonjaiban kaptak szállást, fiúk és lányok vegyesen. Az igazgatói kihallgatásokon aztán többnyire ezek a fiatalok és élettársaik voltak jelen folyamatosan és kérték, hogy engedjük el őket családjaikhoz közeli városokba, hogy normális életet élhessenek. Nagyon soknak közülük jóvá is hagytam a kérését, hiszen ebben a cipőben jártam én is pár évvel előbb, de ennek az lett a következménye, hogy a személyzeti osztály vezetője, egy Crisan nevezetű román nemzetiségű egyén feljelentett engemet a megyei pártbizottságnál, mert úgymond én a párt programjával ellentétben telepítem ki a románokat Gyergyóból. Ebből aztán nagy ügyet csináltak és engem hamarosan leváltottak az igazgatói beosztásból, éppen akkor, amikor a vállalat tervteljesítése a gyár történetében a legmagasabb volt. A pártirányításnak ez is egy nagy hibája volt, hiszen adott esetben nem a jó szakemberek teljesítő képessége volt a fontos, hanem a párttal szembeni lojalitás, azaz kik mennyire tudtak bólogatójánosokká válni. Innen egy tervezőirodához kerültem, majd egy versenyvizsgával a marosvásárhelyi Prodcomplex vállalathoz, ahol ismét egy munkásszálló garzonjában kötöttem ki, ahová a családomat nem tudtam még elhozni, ők Gyergyóban maradtak, hiszen a feleségemnek sem volt itt munkahelye.

A városi pártbizottságnál, amikor a munkahelyem után lakásért folyamodtam, akkor a gazdasági titkár nyíltan
a szemembe mondta, hogy itt a Csata névért senki sem fog nagyon lelkesedni, egyébként is Marosvásárhely zárt város.
Én pedig a Központi Bizottságnál megtudtam Fazekas Lajostól, hogy nem az, csupán az itteni román vezetők hirdetik ezt, elsősorban a magyarokkal szemben, holott tömegesen folyt a moldvai románság betelepítése, azért, hogy megváltoztassák a város etnikai összetételét. Ennek tudatában elmentem a megyei pártbizottságnál Veress elvtárshoz kihallgatásra, de nem akart fogadni, így a folyosón sétálgattam és vártam, amikor egyszerre csak valaki karon fogott és megkérdezte: – hogy van igazgató úr? Egy Simion nevű ellenőr volt, aki két évvel korábban, igazgató koromban az én vállalatomat is ellenőrizte és sok pisztrángot megetettem velük. Elmondta, hogy a Központi Bizottságtól vannak itt ellenőrizni a Maros megyei pártbizottság tevékenységét és ő a csoport vezetője, én pedig tudattam vele, hogy már nem vagyok igazgató és be szeretnék jutni a gazdasági titkárhoz lakásügyben, de nem akar fogadni. Ő egyszerűen karon fogott, kitárta az ajtókat és bevitt Vereshez:
– Veres elvtárs itt van egy ismerősöm és azt mondja, hogy Ön nem akarja fogadni a kihallgatásra.
Dehogynem Simion elvtárs, azonnal fogadom.
Felém pedig:
Csata elvtárs foglaljon helyet kérem!
Amikor már kiment Simion és magunkra maradtunk, akkor mintha kérdőre akarna vonni, csak annyit mondott:
Csata elvtárs miért nem szólt, hogy ilyen magas rangú ismerősei vannak?
Mit szóljak, mikor merő véletlen volt az egész és milyen vak szerencse, egy órával azelőtt még nem is álmodtam róla.
A párt általános jellegéből adódóan megkaptam a kiutalást a lakásra, amit egy Magyarországra kiköltözött magyar családtól vettek el, ez volt a Violetelor ½, a sorban a tizenegyedik a címek közül.
Ide gyűjtöttem össze ismét a családomat, miután a feleségemnek is sikerült munkahelyet találnunk, egy román igazgató, Danasan révén a szövetkezeti hálózatnál, mert egy másik magyar igazgató nem merte felvenni attól való félelmében, hogy elveszti a funkcióját. Ebben a lakásban éltük át a 89-es forradalmat, ami abból állt, hogy a vállalatoktól az elégedetlen tömeg, köztük én is a munkásaimmal, kivonult a főtérre és egy adott pillanatban a katonaság elkezdett találomra lövőldözni és a tömegből teljesen ártatlanul meghaltak vagy ötön. Másnap már Ceausescu elmenekült Bukarestből a helikopterén, de később elfogták és főbe lötték.
Itt született meg a második lányunk és itt szakadt ránk a vadkapitalizmus füvet-fát igérgető, lopásokkal tele korrupciós korszaka.
1991-ben még azt hittem, hogy ami jönni fog, az a korlátlan lehetőségek aranykora és belevágtam egy magán vállalkozásba, mérnökként elkezdtem kereskedelemmel foglalkozni. Nyitottam egy kis élelmiszer üzletet és egy bárt, bérelt helyiségben, ahol tíz alkalmazottat foglalkoztattam, majd később megindítottunk egy kissebb termelő részleget harminc munkással, három váltásban dolgozva, egy külföldi vegyesvállalat keretében.
Ekkor költöztünk át egy másik panelházba, az üzlethez közelebb, a Pandurilor negyedbe, ez volt a tizenkettedik költözés. A kereskedelem addig ment jól, ameddig a szupermarketek fel nem építették üzleteiket, utána negyven százaléka a hazai kiskereskedőknek tönkre ment, városi viszonylatban a duplája.
Így aztán tizenöt éves működés után le kellett állítsuk a műanyagpalack gyártásunkat is, mert a szupermarketek csődbe vitték a mi hazai vevőkörünket, hiszen ők a termékeik nagy részét az anyaországukból hozták és nem az itteni termelőktől szerezték be. Ez volt aztán sok tőke nélküli vagy kevés tőkével rendelkező kezdő kapitalista keserű tapasztalata, amikor összetalálkozott a piacon a kíméletlen nagytőkével. Természetesen voltak sikeres vállalkozások is, de ezek túlnyomó része, valamilyen formában az állami adminisztrációval kötöttek szerződéseket, ami nem más, mint egy késélen való táncolás, a demokratikus korrupció maga.
Végül eladtuk a lakást és a bárt is, amiből aztán felépítettünk egy családi házat a város erdős, csendes részén, ahol úgy érezzük magunkat, mintha szabadságon lennénk, reggelente csak a madarak csicsergésére ébredünk. Hatvan éves koromra megadta a sors ezt a lehetőséget és ezzel a tizenharmadik költözésem is befejeződött, ami úgy gondolom, hogy az utolsó is egyben, ez után már csak visznek pap kiséretében, de az már engem nem fog érdekelni.

1. B.Tomos Hajnal:
   2015. október 23. 11:44

   Köszi a gróf Bercsényi Miklósra vonatkozó infót.Bár én is lehúztam a hetvenes években majdnem egy évet a Berceni-negyed egyik panellakásában,máig nem tudtam az elnevezés magyar vonatkozásáról.

2. Csata Ernő:
   2015. október 24. 07:17

   Én is csupán azért kutakodtam utána, anno, mert a hatalmas turbina üzem, a Nehézgépgyár (IMGB), ahol dolgoztam, éppen ennek a negyednek a szélén van és naponta buszoztam át rajta. Kiváncsivá tett a magyaros hangzása, mert a románban, egyébként, nem nagyon fordul elő ilyen szó.

3. Cseke Gábor:
   2015. október 24. 07:51

   Magam is szívesen elhittem ezt a legendát, de aztán jobban utánanéztem és kiderült, hogy Románia területén számos Berceni elnevezésű helység található. A 20. sz. elején kiadott Marele Dictionar Geografic al Romaniei számos Berceni-t tart nyilván. Tehát nem éppen ritka elnevezés, és nincsenek közel egymáshoz (nincsenek a huszárok „nyomvonalán”)
   Az egyik valóban Bukarest mellett van (Ilfov megye), de ott még van, körkörösen még két Berceni falu, más-más községek összetételében, van aztán egy Prahova megyében,továbbá Vlasca megyében és Dolj megyében is néhány. Tehát ami úgy hangzik, mintha a „miénk” lenne, nem biztos, hogy a miénk…

4. Csata Ernő:
   2015. október 26. 08:53

   Ez csupán azt a nézetet erősíti, amit nagyon sok magyar, de román történész (lásd Neagu Djuvara vagy Lucian Boia) is állít, hogy a havaselvi és a moldvai helységnevek közül is sok, kun eredetű. Én ezzel legelőször Bakóban találkoztam (itt voltam katona), amikor kimenőn voltunk (az egész századból ketten voltunk magyarok) és egyik sörözőben az asztalunkhoz, ahol magyarul beszélgettünk, több irányból is elkezdték küldeni a söröket. Miután megköszöntük, megkérdeztük, hogy miért ez a tisztelet, amire ők csodálkozva elmondták nekünk, hogy mi nem is tudjuk, de ők, a moldvaiak nem is román, hanem kun eredetűek (suntem cumanieni). Vajon honnan szedi az egyszerű moldvai ember ezt a meggyőződését, hitét? Maga a bakó név sem jelent semmit románul, de magyarul hóhér jelentésű.
   A Basarabok sírjainak a megbontását Puiu Haşotti letiltotta, nem engedte DNS minták vételét, attól való félelmében, hogy nehogy kiderüljön, az amit még Nicolae Iorga is felvetett, miszerint kun eredetűek lennének. A sumer kérdéskört tanulmányozva, kerültem kapcsolatba a francia René Labat szótárával (Manuel d’épigrphie akkadienne, magyar nyelvű fordítása A sumér és akkád ékjelekről-1976, Dr.Zakar András fordítása) valamint a német Anton Deimel szótárával, ahonnan világosan kiderül, hogy az ab a sumérban (a mag-har nyelvben) apát, atyát, családfőt jelent, az am pedig anyát, tehát az ar-ab (arab) apajogú áradatot (népáradatot), az ar-am (arámi) pedig anyajogú áradatot jelent. A Basar-ab nevet sok történész kun eredetűnek tartja, akik a hun törzsszövetség 24 tagjának az egyike voltak.
   A bukaresti Berceni nevet, maguk a negyedben lakó kollegáim állítják, honnan szedik ők Bercsényi Miklós grófot és a kuruc-labanc háborút? Ezt állítják a bukaresti negyedek neveinek eredetét taglaló román nyelvű írások mind. Én magam nem végeztem kutatásokat a bukaresti levéltárakban, sem a budapestiekben, de vannak történelmi évszámok (legalább kettő is), amelyekről biztosan tudjuk, hogy Mikes Kelemen Bukarestben tartózkodott, aki ennek az emigrációs csoportnak egyik kiemelkedő egyénisége.