TAMÁSI LAJOS
Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő?: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Tamási Lajos (1923.01.01., Nagykónyi – 1992.11.26., Budapest) József Attila-díjas költő. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse, a Piros a vér a pesti utcán.

A vers célratörő, szókimondó verbalizmusa tömegeket hódított, szíveket rendített meg. Az évtizedek során, ahogy oldódott ötvenhat emlékének tilalma, ismét a közrajongás tárgya, a politikai líra agyonidézett darabja. Kevesebben figyeltek föl rá, hogy megírása után két évvel újabb verssel már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után helyreállították a rendet.
TAMÁSI LAJOS
A csepeli gyorsvasúton

Hőség, sietség, karok zsibbadt
ringásán a sebesség döccen,
ezrek tódulnak ki a gyárból,
magam meg a könyvtárból jöttem.
Ketten szorítunk egy fogantyút,
így is dobál előre-hátra
a villamos – öreg a társam,
s az oldalán revolvertáska.
Nézem közelről ősz-borostás
arcán a szögletes soványság
barázdáit, s mintha csak látnám
apám mindennap-esti mását.
S míg a szelíd Kis-Duna-parton
zakatolva robogunk végig,
beszélgetünk, s a világ sorsát
rendezzük a Boráros térig.
– Bizony, apám, én sok vitában,
botlásban vergődtem nemegyszer,
azt hiszem mégis, az a lényeg,
hogy jó helyen van ez a fegyver.

A meghasonlás, a szöges ellentmondás tényét kezdetben nem sokan feszegették, de aztán kategorikusan ellene fordították. 1990-ben az akkori Magyar Nemzetnek nyilatkozva mesélte el az első vers keletkezéstörténetét: október 25-én buszon utazott hazafelé, Zugligetbe, s aközben ötölte ki verse alapgondolatát.

A „kire lövetsz, belügyminiszter?” szónoki kérdés pompásan rímelt a vérre és jelzőjére, hiszen az akkori belügyminisztert éppen Piros Lászlónak hívták. Megesküdött rá, hogy az odahaza befejezett verset „teljes hittel és szívvel írtam meg”. Ennek ellenére, a mai irodalmi közhangulat pálfordulásként könyveli el a gyors hang- és véleményváltást.

Tamási esete jól példázza az akkori idők tudathasadásos szellemi feszültségét, amikor a mindenáron való megfelelni vágyás hevében ugyanaz az alkotó példás illeszkedéssel simult egymással szöges ellentétben álló trendekhez, így vélvén becsülettel szolgálni népe érdekeit. Mindettől eltekintve, a két Tamási vers – a költői életmű végül is időlegesen a megbélyegzettség süllyesztőjébe került – az ötvenhatos események jellegzetes, korhű dokumentuma.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ