Áprilisi árpa, maradjon a zsákba’. Úgy ám! Mifelénk József−napkor még a szegény asszony szekere is kimegy a mezőre. No, de akinek se földje, se munkája, ráadásul árva is az istenadta!?
Hát, az elmegy világot próbálni.
Mint ahogyan az árva leány is, aki addig ment, mendegélt, míg a négyszögletű kerek erdőbe nem ért. Az erdő közepén meglátott egy viskót. Előtte meg egy százéves öregasszonyt.
– Jó napot, öreganyám! – mondta a leány.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – felelte az. – Én vagyok Aleale, a táltosasszony. Mit keresel errefelé?
A leány elmondta, hogy árva, s hogy a mostohája cudarul bánik vele. Ide, a hami erdőbe hatvankét laposon át vezetett az útja. Azt kiáltotta erre Aleale, aki, ha nem tudnátok, nagyothallott:
– Száz tyúkom van, etesd meg, itasd meg őket, este meg nézz utána, mennyi lesz a tojás holnap!
A leány kinézte a tyúkokat jó alaposan. Hetvenhét tojást érzett, de az egyik megsütötte az ujját.
– No, lányom, mivel nem voltál rest, és becsületesen kinézted a tyúkjaimat, tudd meg, az arany a trágyában is arany. Reggel, ha megtojik az aranytojást tojó tyúk, a tojása lesz a béred.
Örült is a leány az aranytojásnak. Nem győzött hálálkodni. Elköszönt Alealétól, és ment egyenesen az orra után. Farkasok hangja rémisztgette, de bátran gyalogolt tovább. Egy újabb viskóra talált. Ott is szép jó napot köszönt, egy még vénebb öreganyónak.
– Szerencséd, hogy szép jó napot köszöntöttél, lányom, de köszönthettél volna pálinkás szép jó napot is!
Az öreganyó elnevette magát, ám lássatok csodát, megvolt annak mindegyik foga. Egyik rozsdásabban sárgállott, mint a másik.
Mikor megtudta, hogy mi járatban van a leány, így szólt hozzá:
– A legmagasabb fán van egy fészek. Abból szedd ki a varjúfiakat, és készíts belőlük erőlevest!
A leány erre megkereste a kamrában a szekercét, a szöget, és összeeszkábált egy égig érő lajtorját. Ezt odaállította a legmagasabb fához, és kivett a madárfészekből két varjúfiat. Szépen megpucolta őket, ám mindkettő zúzájában talált egy−egy aranygyűrűt. Amikor feltálalta a levest, elmesélte az öreganyónak, milyen kincsekre lelt a zúzákban. Így szólt erre a rozsdás fogú öregasszony:
– Becsületes és talpraesett leány vagy. Ráadásul a levesed is nagyon ízletes! Hálám jeléül neked adom a két arany karikagyűrűt.
Szépen elváltak, s az árva leány ballagott tovább. Megérkezett a harmadik viskóhoz. Hát ott meg ki lakott? Bizony, hogy az ördögök öreganyja!
A leány szép jó estét kívánt, hisz hét ördögtől sem ijedt volna meg.
– Látom, bátor leány vagy – szólt az ördögök öreganyja. – Hallottam a mostohádról, arról az áspiskígyóról. Tudom, hogy ő és a nincstelenség zavartak világgá. Ide hallgass, te leány. Nekem kilenc démonra kell vigyáznom, s köztük van Meloló, aki nem szeret mosakodni. Ha mosakodni kell, mindig komiszkodik. Amikor elalszom, ez a bestia kihúzza az ősz hajszálamat, s akkor oda lesz az erőm. Hej, emiatt már száz éve nem merek elaludni! Azonkívül olyan piszkos ez a Meloló, hogy nem lehet a bűzét elviselni. Bírd rá, hogy fürödjék meg az ördöglyuki feneketlen pocsolyában!
Így szólt a lány Melolóhoz:
– Kedves pajtásom, bújj azonnal a biztonságos ördöglyukba, mert egy egész püspöksereg közeledik, hogy szenteltvizet locsoljanak mind a kilencetekre! Nekem te vagy a legkedvesebb, neked szólok legelsőnek.
Erre Meloló, köszöngetve a lány féltő szavait, azonnal alámerült az ördöglyuki pocsolyában. Tiszta is lett az ebadta.
– Látom, helyén van a szíved és az eszed is, lányom – szólt az ördögök öreganyja.
Elhalmozta a lányt drágábbnál drágább arany nyakláncokkal és karkötőkkel. A lány pedig, a rengeteg drágaságot cipelve, hazafelé vette az irányt.
Otthon a mostohája megirigyelte a sok kincset. Rögtön elküldte szolgálni a saját lányát, hadd járjon az is szerencsével.
Ez a lány azonban gőgös volt. Találkozott ugyan Alealéval, a táltosasszonnyal, de nem köszönt neki! Aleale azonban megszólította, tőle is ugyanazt kérve, mint az árva lánytól. Éppen Luca napja volt.
„Méghogy én nézzem ki a tyúkokat, még mit nem!” – gondolta a gőgös kisasszony. Tűt és
cérnát vett elő, és bevarrta a tyúkok fenekét, hogy ne tojhassanak.
Amikor Aleale megtudta, hogy egy tojása sem lesz, vaddisznóival elkergette a lányt a rozsdás fogú öreganyóhoz. Az elküldte a kényeskedő lányt friss fűzfagombáért, hogy rántottát csináljon belőle. A lánynak azonban nem volt ínyére a dolog. Méghogy fára másszon a szép ruhájában?! Meglátta a legelső gombát, s abból készített rántottát. Mit gondoltok, milyen gombát szedett a gőgös lány? Na, megmondom: igazi bolondgombát. Tudta ezt a rozsdás fogú öregasszony. Megetette az egészet az áspiskígyó lányával. Az meg éhes volt, be is kapta gyorsan a rántottát. Hát még az a kevés sütnivalója is elment, ami volt neki egyáltalán. Világgá szaladt, s az ördögök öreganyjához vezetett az útja.
Az megkérdezte tőle, tudja−e, hogy péntek napján az emberfia semmibe se vágja a fejszéjét.
– Tudom – felelte a lány.
– Hát azt tudod−e, hogy péntek napján nem szabad tyúkot ültetni?
– Tudom – felelte újra.
Dehogyis tudta, csak jó színben akart feltűnni az ördögök öreganyjánál.
– Olyan okos vagy, akár a vadgalamb, ő is mindenre azt mondja, túdom… No, most menj le a pokolba, s hozzál pár darab parazsat a sporheltomba! – szólította fel az ördögök öreganyja.
– Nem mehetek, hiszen péntek van, én már csak tudom – felelte az áspiskígyó lánya.
Felmérgedt az ördögök öreganyja. Mérgében vadgalambbá változtatta a rest kisasszonyt.
Azóta is mindenre azt válaszolja, hogy „túdom, túdom”. A gonosz szívű anyja meg szégyenében
világgá ment az egyik garabonciás diákkal. De a rossz utána szegődött: Szent József napján árpa nőtt a szemébe…
Az árva leány akkorra már nem is volt árva. Találkozott egy csinos, árva legénnyel, akivel aztán száz évig éltek együtt szépen.
Majd elfelejtettem! Az áspiskígyó gőgös mostohaleánya is férjhez ment valahogy! Tudjátok-e, kihez?
Kérdezzétek meg a vadgalambot, ő biztosan tudja.