Egy székely Szauriában III.

Ilyen­je van, ebből él a csíki em­ber, de az an­gol is. Ma­gyarázom.
Essünk túl mindjárt az elején a ha­mis míto­szo­kon, anélkül is tar­to­gat a téma épp elég iz­gal­mat.
Ang­liában nincs köd, leg­alábbis abból a fajtából, amit an­gol nyelvköny­vek­ben taníta­nak ott­hon – és mu­tatják a Táuer Bri­dzset, hogy mi­lyen szép így is.

Nincs köd, ha­csak nem az em­be­rek fejében, ott min­denképp, de igény is van a fenn­tartására, ettől ro­han­nak az ide­ge­nek, én is, a fal­nak – nem a természe­ti je­lenségtől. Pe­dig csak érte­ni kéne a csúsztatás szépségét, a már említett varázsla­tot, a homály ge­nealógiáját: a ködösítést, al­kal­maz­kod­ni, las­san ha­lad­ni, nem ne­ki­men­ni, bocsána­tot kérni. Köd Csíkban van, min­den no­vem­ber­ben, átfedések­kel október végére és de­cem­ber elejére, de kihúzódhat az egész völgy­be­li fűtéssze­zon­ra úgy szep­tem­ber és május között. Ilyen­kor, rend­sze­rint du 1 és 2 között felszáll, a ba­ba­ko­csi­sok pe­dig ki­gu­rul­nak a napi D vi­ta­min kúrájuk­ra. Az em­be­rek fejében lévőre most nem térnék ki.

In­nen jut eszem­be az an­golkór és más, légúti be­tegsége­ink, ezen a vo­na­lon bátran ha­lad­hat az, aki fájlal­ja a két hazám közötti űr létezését, és szíve­sen hozná a kettőt köze­lebb. A le­ges­leg­első ang­li­ai élményem­re 2007 ápri­lisában került sor, ami­kor nagy­fi­am 1 éves szüli­napján megérkez­ve még remény­kedtünk a le­vegőváltozás eset­le­ges áldásos hatásában a foly­ton visszatérő hörgőhu­ru­tok kapcsán. Kultúrásokként ért a színe­sen pompázó gyümölcsfák látványán túl – ami­kor még ott­hon csak a hóvirágnak, il­let­ve az ibolyának örülhettünk – a rendkívül szub­jektíven fel­fo­gott, mi több, belső időjárás, az, aho­gyan ezek a végte­lenül türel­mes lények túlélik évszak­ta­lan egy­hangúságu­kat. A di­ver­zitás nevében (amit egyébként más terüle­te­ken is hir­det­nek, néha al­kal­maz­nak) ugyan­is még családon belül is más-más időjárásnak meg­fe­lelően öltözködnek, össze­za­var­va ez­zel a jövevényt, aki már végképp nem tud­ja, hogy fiú-e vagy ősz. Ugyan­ak­kor ily módon ki­me­nekítik ma­gu­kat az időjárás egy­hangúságából adódó de­presszióból is. Konkrétan: ba­ba­ko­csiból kilógó mezítlábas man­csocskák, kis body ki­gom­bol­va mint­ha csak pe­lus­cserére készen, dup­la gyapjú zok­ni kitürem­kedése a di­va­to­san kockás gu­mi­csizmából, szőrme­galléros kabát három­szo­ro­san fel­te­kert kasmír sállal, biz­tos, ami biz­tos ala­pon az anyukán. Bárki, aki járt már erre, meg­erősíthe­ti – vagy fo­koz­hat­ja – a képet. El­gon­dol­kod­tató, hogy ez a születéstől fog­va nehéz körülmények­hez való szok­tatás nem-e nyit­ja a fitt im­mun­rend­szer­nek, és nem mi ront­juk-e el végképp az esélye­in­ket a dup­la vagy sem­mi sap­kajátékkal? Ha mégis baj len­ne, ak­kor pe­dig ott van a jó öreg pa­raceta­mol, ami­nek a sokrétű fel­használási le­hetősége kapcsán az arra járó csak ámul-bámul.

Aki a fen­ti tényből messze­menő követ­kez­tetést próbálna le­von­ni magának a sok asztmás vagy csak egy­szerűen tak­nyos gye­rek láttán – már előre szólok: téved. Az an­go­lok egy­szerűen csak el­határozták, hogy fittyet hány­nak az időjárásra és túlélésre játsza­nak, és mint min­dent, na­gyon ko­mo­lyan ve­szik ezt az el­határozásu­kat is. Míg mi kirándulást, ren­dezvénye­ket na­po­lunk el esőre, sárra hi­vat­koz­va (vagy­is függünk az időjárás szeszélye­itől), ad­dig ők alapból be­le­kal­kulálják az eső le­hetőségét, aztán meg le­het örülni az el­len­kezőjének. De az esőnek is le­het örülni, pon­to­sab­ban nem fog­lal­koz­ni vele, nem tényezőként élni meg. Ha na­gyon evi­dens, ak­kor még ki is le­het használni, gye­re­kek számára Welly walk-ot szer­vez­ni, egy kis massy play-jel egy­bekötve, még a szülő is gaz­da­gabb lesz néhány pro­fi fotóval.

Meg­fi­gyelésem, hogy nem le­het az ügyet le­ren­dez­ni a ge­ne­tikával, az an­gol hi­degvérrel, határo­zot­tan ta­nult vi­sel­kedésmódról van itt szó, hisz gye­re­ke­im ko­moly je­le­ket mu­tat­nak eb­ben az irány­ban. Aho­gyan nem for­dul­nak meg egy színesbőrű után (akármi­lyen színű, de le­het na­gyon te­tovált is, szivárványszínű is, vagy csak zöld hajú rózsaszín szakállú), vagy nem akad­nak fenn egy vi­sel­kedésza­va­ros, ke­re­kes­székes gye­rek, felnőtt látványán, úgy a sze­merkélő esőben is nyu­god­tan bi­cik­liz­nek (nem azért, hogy el­jus­sa­nak A-ból B-be, nem, pusz­ta időtöltés gyanánt) vagy épp fo­ciz­nak, to­csogó sárban sport­na­pot szer­vez­nek. Csak én va­gyok az, aki a mai na­pig rákérdek aggódva a tanítóra egy szer­ve­zett sáto­rozás kapcsán, ami­re a gye­re­kem na­gyon készül, hogy És mi lesz, ha esik, van B terv? Ilyen­kor ad­dig néznek rám el­ke­re­ke­dett sze­mek­kel, míg le­esik a tan­tusz, én pe­dig mo­so­lyog­va köny­ve­lem el, hogy úgy jártam, mint az egy­sze­ri székely an­golföldön, aki a ked­ves köszönő kérdésre (Everyth­ing ok? ) so­rol­ni kezd­te a problémáit… Pe­dig már észre­ve­het­tem vol­na, hogy eső nem is léte­zik, csak paráztat­nak vele, mint aho­gyan hi­deg sincs, csak gyen­ge em­ber. Meg össze­esküvés elmélet: You know, the um­brel­la in­dustry…

Ox­for­di ott­ho­nunk­ban tisztítom a fa­gyasztót. Immár máso­dik éve nem láttunk ha­vat (kivéve, ami­kor május végén ha­zajöttem Csíkba találkoz­ni, és felnéztem a ha­va­sok­ra), a jégtömböket és a hószerű le­rakódáso­kat a garázs kövére pu­co­lom, ahol mindjárt el is kezdődik az el­ma­rad­ha­tat­lan ol­vadás. Mint bo­ga­rak­ra gyűlnek oda a fi­a­im, körbeülik a ha­vas, je­ges po­csolyát, bo­tok­kal piszkálják az átala­kuló matériát, és felváltva ének­lik a Hull a pely­hes fehér hó-t a Jing­le bells-el. Mert va­la­miért, vagy inkább mind­ezek el­lenére, az an­go­lok ra­gasz­kod­nak a ha­vas karácso­nyi ünne­pek illúziójához, képes­la­pok, éne­kek, előadások, kézműves fog­lal­kozások mind-mind hóem­berről, hópely­hekről, szánkóról szólnak. Men­tik a ment­hetőt. Még emlékez­nek. En­nek tu­datában, és a várat­lan je­le­net po­fon­csapásként ható erejétől szédülten– csap­tam lélek­ben az asz­tal­ra, hogy ez tovább így nem me­het! Jövőre iga­zi ha­vat nézünk! (Meg tehéncsordát – farm he­lyett)
Ami a leg­inkább közös Ang­lia és Csíksze­re­da között (az időjárás be­tegítő haj­lamán túl, ami amo­lyan cse­berből ve­der­be létérzés) az nem is annyi­ra maga az időjárás, mint a hozzá kötődő nar­ratíva az összes elképzel­hető szin­ten, a köznyelvtől, az is­ko­lai példa­mon­da­to­kon ke­resztül a po­li­ti­kai dis­kur­zu­sig. Mond­juk, mond­juk, mert za­var, mert örülünk neki, mert büszkék va­gyunk rá, mert meg­becsüljük, mert válto­zik, mert beszámítható, mert tud­tuk, mert meg­mond­tuk, mert meg­le­pett, mert ha­sonlítunk, mert ubor­ka­sze­zon van. Mert unat­ko­zunk, barátko­zunk, közelítünk, kerüljük a ko­mo­lyabb témát, mert ott van.
Mert olyan jó belájkol­ni az ott­ho­ni ha­vas tájat, meg­osz­ta­ni, mu­to­gat­ni, mon­do­gat­ni az ud­va­ri­a­san fi­gyelő an­go­lok­nak, hogy nálunk ott­hon 30 fok van. Mi­nusszal! Fo­gad­ni az el­is­merő, vagy épp hi­tet­len­kedő pil­lantáso­kat, be­von­ni az érzést va­la­miféle misz­ti­kus ködbe, iden­titásunk alap­pillérévé léptet­ni elő, amit nem­hogy meg­ha­lad­ni, de megérte­ni sem le­het. Ettől és a medvétől érez­ni ma­gun­kat több­nek.

Miközben arra várok, hogy eláll­jon az eső, felszáll­jon a köd, hogy végre me­hes­sek – a dol­gom­ra.

Forrás: eirodalom.ro