Tolvaj a házban

Már kis korom óta szerettem az állatokat. Hároméves lehettem, és már határozottan kiütközött rajtam a rajongás, mégpedig úgy, hogy három kisrucát fojtottak meg ölelő karjaim; persze merő szeretetből. Akkor még nem tudtam, hogy a szeretettel gyöngédségnek is kell párosulnia. Szerencsére, nagyanyám idejében fölfedezte a „nagy szerelmet”, s így meg tudta menteni a még épen maradt kis hápogókat. De ugyanilyen odaadást éreztem a falu valamennyi kutyája és macskája iránt – félt is tőlem valamennyi…
Amikor már több eszem lett és szenvedélyes természetjáró lettem, rengeteget gombásztam. Egy ilyen alkalom hozott össze Pistával, aki hozzám hasonló, csintalan varjúfiú volt.
Éppen hazafelé tartottam, s elmélyülten tanulmányoztam az élet nagy kérdéseit. De mivel a választ sehol se találtam, teljesen megfeledkeztem a környezetről, s csak rámolgattam elmém fiókjait. Ekkor olyasmi történt, mint amikor az ember alól kirántják a létrát: elállt a lélegzetem. Egy kis fekete tuskó, mintegy méternyire tőlem, elordította magát: „AAAAAA!”, és apró szökkenésekkel odébbállt. Időbe került, amíg újra megindult bennem a vérkeringés s fel tudtam mérni, hogy nem a világ nem tudom hányadik csodája esett meg velem, csupán valami madárféle volt éppen társalkodó kedvében… Pár lépés után megint hallottam a rikácsolást. Elindultam a hang irányába, s nemsokára megpillantottam az úrfit: lilába játszó, fekete tollú varjúfiú volt. Elhatároztam, hogy hazaviszem, csak ehhez őt is meg kellett győznöm; csekély félórai hajkurászás után már a zsebemben csücsült. Így kezdődött.
Otthon nagy derültség fogadta a kis vendéget. Nagyanyám megjósolta, hogy szerencsét hoz a házhoz, mert egy ismerősének is volt egy csókája, míg egy nagy fekete macska meg nem ette az értékes jószágot.
– Két hétre rá az ember is itthagyta az árnyékvilágot – fejezte be nagyanyám a mélyreható fejtegetést.
– Arról a csóka nem tehet – mondta a nagyapám –, annál nkább a felesége…
– No hagyja, ne pletykáljon, tudja is azt maga! – .torkolták le az öreget.
– Igazad van, anyu, a szakmádba vágtam!
István-nap volt éppen, hát Pista lett a fiúból. Mindenki szerette, dédelgette, s ő is hamar beletanult a házirendbe.
Egy idő után feltűnt, hogy bizonyos tárgyaknak nyomuk vész a házból. Eltűnt a nagyanyám gyüszűje, kisollója, hajtűje, továbbá aprópénz, apó pipaszurkálója és egyéb tárgyak, mindez pedig erősen megbontotta a család békéjét. Eleinte engem vettek gyanú alá, de hogy bebizonyosodott ártatlanságom, anyókám a lüdérceket kezdte emlegetni.
Egy szép napon aztán édesapám karikagyűrűjének is nyoma veszett, s ezt már nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni. Meg is esküdött az öreg, hogy ha előkerül a tolvaj, ö agyonüti. Váltig erősítette, hogy lefekvés előtt az éjjeliszekrényén hagyta a gyűrűt, s tettének több tanúja is akadt. Az ékszer mégse akart előkerülni.
Feltűnt nekem, hogy Pista, aki végtelen egykedvűségével figyelte a ház nyugalmát veszélyeztető eseményeket, kis holmival a csőrében eltűnik a konyhába. Kíváncsian mentem utána. Szólításomra előjött a kemence mögül, de a csőrében akkor már nem volt semmi. „Nocsak – gondoltam –, biztosan megette.”
Aztán kiderült, hogy aznap eltűnt nagyanyám „százéves” hajcsatja. Az öregasszony már beletörődött a lüdércek munkájába, s egész délután csak sopánkodott. Ekkor kapcsoltam:
– Pista volt! – rohantam be a szobába. – Pista vitte el a csatot!… Láttam, amint a kemence mögé repült és nála volt.
– Hű, azt a keserves! – pattant fel apó. – Hol az a tetves, hogy fojtom meg!
– Ne, tata – kérleltem szépen –, inkább nézzük meg a kemence mögött…
Csakhamar megleltük a tárgyakat, s az öreg dühében úgy vágta a madárhoz a botját, hogy az minden szenvedés nélkül kinyújtózott.
– Te pedig – fordult hozzám – ide többé állattal ne gyere, hogy bohócot csináljon az emberből… Erdei madárnak erdőn a helye, megértetted-e?
Egy egész életre megértettem. Azóta sokat barangoltam az erdőn, de egyetlen lakójának se próbáltam jobb megélhetést kínálni, mint amit a Természet nyújt számára. Rájöttem, hogy a vadon egy olyan „perpetuum mobile”, vagyis örökmozgó, amin az embernek nincs mit tökéletesítenie. Tőle csak tanulhatunk…

Simonfi Attila
Marosvásárhely