A la­kó­te­lep kies volt: kie­sett a ci­vi­li­zá­ció­ból. A hi­va­tal Csí­ki ne­gyed­nek nagy­ké­pűs­köd­te, a csí­pős nyel­vek Csesz­lés­re pon­to­sí­tot­ták, egyet­len kocs­má­ját Csesz­lé­nek be­céz­ték. Hogy mi­ért, a me­leg idő be­áll­tá­val ta­pasz­tal­tuk meg, ami­kor a pin­cék­ből, fű­tő­há­zak­ból úgy zúg­tak elő a szú­nyo­gra­jok, mint Hit­ler stu­kái a föl­da­lat­ti han­gá­rok­ból. A hang ára a vé­rünk volt. Az Olt vi­ze pe­dig na­gyobb eső­zés­kor úgy fel­jött a ka­ná­li­son, hogy az er­kély­ről pe­cáz­ni le­he­tett vol­na. Cso­dál­koz­tam is, hogy nem ren­dez­tek tömb­há­zak kö­zöt­ti hor­gász­ver­senyt, mond­juk pél­dá­ul a Ce­au­şe­scu szü­le­tés­nap­ja tisz­te­le­té­re.

A kö­rült­ekin­tő párt­po­li­ti­ka a kul­tú­rá­ról is gon­dos­ko­dott a ne­gyed­ben: köny­ves­bol­tot nyi­tott. Hár­munk­nak: Ku­de­lász mű­vész­nő­nek, Ja­ka­bos Ödön­nek és ne­kem. Há­rom kis­le­jű­nek. Igaz, Ödi­nek ko­ráb­ban volt öt dol­lár­ja, de elit­ta a Gol­go­tá­ban Ma­gya­ri La­jo­sék­kal. A va­lu­tát a nagy­ke­blű ál­lam utál­ta ki ne­ki úti­költ­ség­nek Dar­dzsi­lin­gig és vissza. Vissza is hoz­ta egy ba­ni­ig az úti­nap­ló­ja má­sod­pél­dá­nyá­val (az el­sőt Ma­gyar­inak pos­táz­ta sű­rű rész­le­tek­ben), a ma­ra­dék egy­har­mad tü­de­jé­vel és egy ma­rék föld­del együtt Kő­rö­si Cso­ma Sán­dor sír­já­ról.

Eb­ben a kul­tú­rö­ve­zet­ben főz­te Edit az el­ső le­ve­sét, amely­be be­le­szür­csöl­ve dia­dalt it­tam, és dia­da­lit­ta­san a vé­cé­be loccsan­tot­tam. A ka­ná­li­son jöj­jön fel, ne a tor­ko­mon.

Mi­re a szü­leim meg­lá­to­gat­tak asszo­nyi íz­lés­sel tűr­he­tő­vé csi­no­sí­tott be­ton­fész­künk­ben, Edi­tem friss jár­tas­ság­gal koty­vasz­tot­ta a dí­sze­bé­det. A gáz­tar­tály vi­szont – örök­le­tes ru­tin­nal ki­me­rült­ség­re hi­vat­koz­va – fél­be­sza­kí­tot­ta a fő­zést.

A te­le pa­lac­ko­kat elein­te meg­ha­tá­ro­zott na­po­kon hoz­ták a tér­re, az­tán meg­ha­tá­ro­zat­lan na­po­kon, vé­gül ha­tá­ro­zot­tan nem hoz­ták. Ez volt a szo­cia­lis­ta fo­ko­za­tos­ság.

A té­blá­bo­ló tö­me­get a nép­ta­ná­csi Sen­ki a párt­fe­gye­lem és a kom­mu­nis­ta mél­tá­nyos­ság ne­vé­ben elein­te ra­jok­ba, majd szá­za­dok­ba, vé­gül ez­re­dek­be laj­stro­moz­ta. Egy nap alatt. Így le­ga­lább min­den­ki tud­ta a he­lyét a nap alatt.

Az egyik hep­pe­nin­gen én is bé­ké­sen csü­csül­tem a pa­lac­ko­mon, de az ök­löm hir­te­len elvesz­tet­te a fe­je­met, fel­rán­dí­tott és he­ve­sen ráz­ta ma­gát Sen­ki fe­lé. A fe­ne­kem­nek több esze volt, gyor­san vissza­hú­zott. Pe­ché­re. Ak­ko­rát ül­tem sze­génnyel, hogy a pa­lack hűlt he­lye is be­le­nyek­kent.

Ilyen han­gu­lat­ban volt jóked­vünk a Csesz­lés­ben. Mond­ha­tom: far­san­gi. Edit le­ga­lább úgy örült a Far­sang­nak, mint én. El­ső­sor­ban az újabb szép le­he­tő­ség miatt. Má­sodsor­ban ta­lán ő is ab­ban bí­zott, hogy Kiss At­ti­la új­bó­li rám fi­gye­lé­se, a sza­tí­ri­kus ko­mé­diá­zás re­mek le­he­tő­sé­ge, az eset­le­ges víg­já­té­ki si­ker csak vissza­bil­lent majd a kép­zelt be­teg­sé­gem­ből, Visky me­leg sza­va­it is meg­fo­gad­va: „Tes­sék már ab­ba­hagy­ni ezt a Mo­liè­re-i ál­la­po­tot!”

…Ép­pen itt tar­tot­tam az írás­sal, ami­kor vet­tem a hírt, hogy At­ti­la nem kép­zelt, ha­nem ha­lá­los be­teg. És már te­met­tük is…

Bú­csú Tö­hi­től

Ré­gi, kö­zös szín­há­zi küz­del­mek és kocs­mai koc­cin­tá­sok ko­vá­csol­ta össze­tar­to­zás jo­gán lé­pek a meg­tört-cson­kult csa­lád szí­ne elé, tisz­te­let­tel kö­szönt­ve a vég­ső bú­csú­ra egy­be­fe­ke­tél­lett ro­ko­no­kat, ba­rá­to­kat, pá­lya­tár­sa­kat, is­me­rő­sö­ket.

Szé­kely Sza­bó Zol­tán va­gyok, haj­da­ná­ban tíz évig a sep­si­szent­györ­gyi szín­ház, de ta­lán pon­to­sabb va­gyok, ha azt mon­dom, ki­lenc esz­ten­de­ig a Se­prő­di Kiss At­ti­la szí­né­sze vol­tam.

Mos­ta­ni szo­mo­rú fel­lé­pé­sem tu­laj­don­kép­pen beug­rás, nem szán­dé­koz­tam mu­tat­koz­ni, de utol­só pil­la­nat­ban hí­rét vet­tem, hogy a szín­ház, mely­nek At­ti­la majd két év­ti­ze­den ke­resz­tül ar­cu­lat-meg­ha­tá­ro­zó ren­de­ző­je volt, nem fá­rad kép­vi­sel­tet­nie ma­gát e bú­csú­vé­te­len. Fél­re­ér­tés ne es­sék, nem az in­téz­mény ne­vé­ben be­szé­lek – eh­hez nincs is jo­gom –, ha­nem he­lyet­te; no meg azon pá­lya­tár­sak szó­szó­ló­ja­ként, akik sze­re­tet­tel em­lé­kez­nek rá ott­hon, a nagy­vi­lág­ban, és akik ma el­jöt­tek ide meg­ad­ni a vég­tisz­tes­sé­get.

Vi­téz Se­prő­di Kiss At­ti­la Tö­hö­töm – ne­kem csak Tö­hi – jól ki­tolt né­há­nyunk­kal, ami­kor át­kény­te­le­ne­dett Ma­gyar­or­szág­ra: ren­de­ző nél­kül ha­gyott min­ket. Tud­tuk, ér­tet­tük a bo­rú­lá­tá­sát, amely nagy szé­kely­ba­ju­szo­san át­lök­dös­te a ha­tá­ron, hi­szen mi sem fi­cán­kol­tunk az ál­kom­mu­nis­ta má­mor­tól, hiá­ba pró­bált min­ket Csá­szár elv­társ a sa­ját ke­dély­szint­jé­re dop­pin­gol­ni a tár­su­la­ti ülé­sen: „Le­gyünk op­ti­mis­ták, elv­tár­sak, ne olyan pesszi­mis­ták, mint Kiss elv­társ!”

Per­sze At­ti­la is csá­szár le­he­tett vol­na, ha csak egy fi­karc­nyit is meg­eről­te­ti ma­gát. Csu­pán be kel­lett vol­na áll­nia a Párt­ba, csu­pán be kel­lett vol­na tán­col­nia a nagy kom­mu­nis­ta álar­cos­bál­ba. Ak­kor ő ren­dez­het­te vol­na a má­jus 1-jei, az au­gusz­tus 23-i, a de­cem­ber 1-jei, a Gé­ni­usz-szü­le­tés­na­pi stb. pom­pás pa­rá­dé­kat. De ő Gör­gey Gá­bor­ral, Car­agi­a­lé­val, Mro­zˇek­kel té­vely­gett. Pe­dig lett vol­na hon­nan op­ti­miz­must me­rí­te­nie, hi­szen a tu­dós Aka­dé­mi­kus­nő hős öccsé­ről (báty­já­ról?) el­ke­resz­telt ut­cá­ban la­kott, szem­ben az el­ső­tit­kár elv­társ­sal, aki Rab lé­té­re olyan der­űlá­tó volt, hogy a fi­át Raˇzvan­nak ke­resz­tel­te, nem pe­dig Ár­pád­nak, mint At­ti­la.

Nem utó­lag, és nem fu­tó­lag va­gyok a Tö­hi ba­rát­ja, tu­dom hát, hogy tán­to­rog­va is egye­nes, esen­dő­sé­gé­ben is tar­tá­sos em­ber volt. Amíg Má­sik­ren­de­ző va­sár­na­pi ebéd­ven­dég­ség­ben osz­tot­ta a sze­re­pet, ad­dig Tö­hi az én fel­ség­te­rü­le­te­men is a sa­ját zse­bé­re vod­ká­zott, s ha a Su­gás ven­dég­lő­ből a há­ta­mon ci­pel­tem ha­za, a sze­re­posz­tást ak­kor is a pró­ba­tá­blá­ról tud­tam meg. Aprócs­ka szín­pa­di vét­sé­ge­mért meg­kur­tí­tot­ta a fi­ze­té­se­met, de a kocs­má­ban meg­té­rí­tet­te a vesz­te­sé­ge­met. Ne­héz ren­de­zői mo­do­ra el­le­né­re ve­lem óva­to­san bánt a pró­bá­kon, mert is­mert, tud­ta, könnyen be­gör­csö­lök. A ki­len­ce­dik éva­dom­ban az­tán csak rám­reccsent: „Ne légy még min­dig ilyen kis­hi­tű!”

At­ti­la, még min­dig az va­gyok, és az is ma­ra­dok: Kiss-hi­tű. Ez az én örök­sé­gem tő­led, at­tól a ba­rá­tom­tól, aki­nek a leg­több ré­sze van ab­ban, hogy va­la­mi­kor szí­nész vol­tam, s hogy ma is az a ki­lenc vagy tíz év ad ne­kem éle­te­rőt.

At­ti­la a Far­sang­ban biz­ton­ság ked­vé­ért tar­ta­lé­kol­ta az egyik kol­le­gá­mat, en­gem pe­dig ke­mé­nyen, de tü­re­lem­mel dol­goz­ta­tott. Is­mét re­mek tár­sa­ság jött össze, két Tap­ló-tag (Győry Ban­di és Kő­mí­ves Mi­nya), és még egy Hegyi pa­ta­kos, Do­bos Ci­bi part­ne­re vol­tam. Tud­tam: ha most kie­sem – ki­hul­lok. Össze­szo­rí­tot­tam hát a ga­tya­mad­za­go­mat. Ugyan nem ép­pen az lett a vé­gered­mé­nyem, ami­ről ál­mat­la­nul ál­mod­tam – de tal­pon ma­rad­tam. (A vé­gén At­ti­la be­val­lot­ta ne­kem, ké­sőn jött rá, mi­ből kel­lett vol­na en­gem ki­in­dí­ta­nia.)

„Sza­bó Zol­tán, az utób­bi sep­si­szent­györ­gyi éva­dok fel­fe­de­zett­je vi­szont nem ta­lál­ta he­lyét eb­ben a da­rab­ban; a mű­vé­szi kö­vet­kez­mény: túl­ját­szás. (De ezút­tal is öröm­mel reg­isz­trál­tuk szín­pa­di moz­gá­sá­nak könnyed já­té­kos­sá­gát;” (Kán­tor La­jos: Car­agi­a­le Szent­györ­gyön. Utunk, 1978. márc. 31.)

– Jót tet­tek a fő­is­ko­lai ba­let­tórák.

„A má­so­dik fel­vo­nás ele­je, saj­nos, már esést je­len­tett. Itt ugya­nis az elő­adás sú­lya, hosszú időn át, egyet­len szí­nész, Sza­bó Zol­tán nya­ká­ba sza­kad. És Sza­bó Zol­tán, akit egyéb sze­re­pe­i­ből te­het­sé­ges szí­nész­nek is­me­rünk, nem bír­ja el a ter­het. Szem­mel lát­ha­tó­an eről­kö­dik. (…) ezt a részt föl­tét­le­nül meg kel­lett vol­na húz­ni. An­nál is in­kább, mert Sza­bó Zol­tán ké­sőb­bi, kur­tább je­le­ne­te­i­ben már egé­szen jó.” (Bí­ró Bé­la: A kel­le­met­len­ke­dő. Me­gyei Tü­kör, 1978. márc. 18.)

„Az adó­hi­va­ta­li se­géd­fo­gal­ma­zót ját­szó Sza­bó Zol­tán ru­gal­ma­san ol­dot­ta meg az os­to­ba és idét­len szín­pa­di alak sze­re­pét.” (Si­pos And­rás: Far­san­gi mu­lat­ság. Bras­sói la­pok, 1978. ápr. 15.)

„Sza­bó Zol­tán már nem re­ve­láció, mert könnyed ele­gan­ciá­val, la­za, plasz­ti­kus moz­gás­sal, ki­tű­nő szö­veg­mon­dás­sal meg­va­ló­sí­tott ala­kí­tá­sok­hoz szok­ta­tott ben­nün­ket, he­lyet csi­nál­va ma­gá­nak a mű­vé­sze­gyüt­tes ér­té­kei kö­zött.” (O. Răde­a­nu: D’ale car­na­va­lu­lui. Cu­vîn­tul Nou, 1978. ápr. 4.)

– Bi­zo­nyis­ten csak for­dí­tot­tam, nem fer­dí­tet­tem!

Most döb­be­nek rá, mi­ket ír­tak ró­lam. Ak­kor még döb­be­ni sem volt erőm. Pe­dig jobb lett vol­na a di­cső­sé­get be­kép­zel­nem, nem a nya­va­lyát. In­kább szed­tem vol­na ál­ta­tót, mint al­ta­tót.

(Nap­ló) Még min­dig kin­ló­dom a be­teg­ség­gel. Két hó­nap­ja gyógy­sze­re­ket sze­dek, nem ká­vé­zom, és egy-két po­hár bor­nál töb­bet nem en­ge­dek meg ma­gam­nak, azt is rit­kán.

Ál­lí­tó­lag neu­rasz­té­niám van. Min­de­ne­set­re gyen­ge erő­ben va­gyok és szé­dü­lök. Va­ló­szí­nű­leg vissza­ü­tött a ki­len­cé­vi kin­ló­dás. Most már igyek­szem könnyeb­ben, de­rű­seb­ben ven­ni a dol­go­kat. (…) Ma­gam­nak kell meg­gyó­gyí­ta­nom ön­ma­ga­mat. Sok lel­ki­erő­re és ki­tar­tás­ra van szük­sé­gem.

A Far­sang­gal is so­kat utaz­tunk, töb­bek kö­zött el­ju­tot­tunk ab­ba a kis­vá­ros­ba is, amely­ben az el­ső meny­asszo­nyom ak­kor gyógy­sze­rész­nős­kö­dött.

A most már kol­le­gám, aki egy­ko­ron össze­bo­ro­nált ve­le, es­kü­dött, hogy a ku­kucs­ká­lón fe­lis­mer­te a höl­gyet a 8. sor­ban. Én nem néz­tem ki, mert köly­kös da­com­ban lát­ni sem akar­tam. Le is si­rí­tet­te Bot­ka La­ci a bőrt a ké­pem­ről.

A da­rab sze­rint a fél­té­keny bes­tia té­ve­dés­ből en­gem loccsant szem­be vit­riol­lal, fol­tos lesz a ké­pem, nem tu­dom, hogy csak tin­ta ér­te. La­ci bá­csi pá­ni­kom­ban se­gí­te­ni akar, ezút­tal a szö­ve­get kis­sé el­fer­dít­ve:

– Is­me­rek egy pa­ti­kus­nőt, aki úgy ki­ve­szi a fol­to­kat, mint­ha nem is let­tek vol­na.

– Hol van az a pa­ti­kus­nő?

– Ott ül, né, a 8. sor­ban.

A sor­ban a Far­san­got A gyu­fa­árus kis­lány c. me­se­da­rab kö­vet­te. Ré­gi elő­adás fe­lú­jí­tá­sa volt, a Kin­tor­nás és a Bo­hóc sze­re­pét örö­köl­tem. Kis vil­la­ná­sok, nagy masz­kok. Jól elvol­tam ve­lük.

Amíg én kin­tor­náz­tam a kö­zön­ség­nek, Sylves­ter La­jos ki­tor­nász­ta ne­künk a Nem­ze­ti­sé­gi Szín­há­zak Kol­lo­kviu­mát. Óriá­si ha­di­tett volt így be­ven­nie a kom­mu­nis­ta na­cio­na­liz­mus fel­leg­vá­rát. Is­mét be­vet­ték a cselt az elv­tár­sak. Kap­kod­hat­ták a vö­rös fe­jü­ket: a vá­ros han­gya­boly lett, min­den­ki a szín­ház fe­lé bo­ga­rá­szott. Mi meg lát­tuk más tár­su­la­tok elő­adá­sa­it, ölel­kez­tünk ré­gi cim­bo­rák­kal, haj­na­lig cse­rél­tük az esz­mét, volt, aki a part­ne­rét is, elvég­re ta­va­szo­dott.

A tél múl­tá­val, a fal­uzás csil­la­pul­tá­val egy ki­csit benn­em is ki­kelt a ki­ke­let. Rá­érő­seb­ben jár­tam a Nép­mű­vé­sze­ti­be, he­ten­te be­kuk­kan­tot­tam a Dó­zsa Klub­ba, in­gáz­gat­tam Mi­kó­új­fa­lu­ba fel­von­ni a szín­pa­dra egy egy­fel­vo­ná­sost, a Mű­ve­lő­dé­si Ház­ban pe­dig a diák­ok­kal be­mu­tat­tunk egy da­ra­bocs­kát.

Eza­latt a té­vé nyil­vá­nos elő­adá­son fel­vet­te a Far­san­got, Kiss At­ti­la ki­tet­te Az ala­pít­vány c. spa­nyol drá­ma sze­re­posz­tá­sát. Az Al­tiszt sze­re­pé­vel al­tisz­telt meg – rö­vid je­le­net, kur­ta szö­veg. Ak­tív pi­he­nés. A part­ne­rek fe­le Hegyi pa­ta­kos: Do­bos Ci­bi, Győry Ban­di, Ku­ti Csá­vó.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ