/Az irodalmi paródiákból/

Hetven esztendeje született Zágoni Attila. S már múlt időbe kell tennünk, mondván, hogy ha nem távozott volna az örök vadászmezőkre, akkor most koccinthatna velünk a saját egészségére, de így csak mi emeljük magasra a poharunk, viszont az ő üdvössége végett.
Ha nem is tartozik az agyonolvasott, örökké kikölcsönzött könyvtári szerzők közé, de amit megírt, az nem veszített üdeségéből.

Humoros írásai, paródiái közül is azok a legtartósabbak, melyek telitalálatúan karikírozzák egy-egy kor- és pályatárs modoros irodalmi nagyotmondását. És hogy ne legyen harag, a születésnapra való tekintettel, olyan írókról készült paródiákat válogattunk össze emlékezés gyanánt, akik azóta már Zágonival együtt múlatják az odafent is végtelen időt. A továbbiakban Csiki László, Palocsay Zsigmond és Beke György szellemét is ím, megidézzük – Zágoni Attila humora által. (Káfé főnix)

CSIKI LÁSZLÓ

Írói pályafutása hattyúdala megírásával kezdődött. Ebben a karcolatában olyan biztos kézzel szólaltatta meg a hattyút, hogy az írói berkekben is visszhangra talált.
Egyik recenzense szerint Csíki bátran szembenéz a mítoszokkal, legendákkal, könyörtelenül meghámozza őket, a héjat azonban nem dobja ki, hanem leltári számmal látja el, és felhasználja a versépítkezésben. Másik jellemvonása, hogy általában nem sokat ad a formai kellékekre, de mikor formai játékba kezd, úgy belemelegszik, hogy még a hideg borogatást is rímben kéri.
Foglalkozása gyomorbetegségre predesztinálja: a Kriterion kiadó szerkesztőjeként rengeteg félkész művet kell megemésztenie. Hogy változtasson a menün, sokféle műfajba belekóstol, de mindeniket verssel nyomtatja el.
MISZTER KÖLTŐ MAGÁNYA

I.

A kétezerennedik emeleten a kétszázikszedik szobában
tespedünk, mint valami dísztökök,
nyamvadt tüdőnkben nikotin köhög,
s nagyokat röhög, mert
egyre ritkul itt a levegő…
„ritka árpa,
ritka búza,
ritka rozs”
(asszonyom egy asszonánccal mocskot mos).

Időnként jön a boy, s azt mondja, hogy „miszter”,
szeretőm ól-világban öl-meleggel tisztel
– alája nőtt vállam a bajoknak,
eső szálai folyton gabalyodnak,
ez pedig kész gikszer.
II.

Szép-szemű tehénke pupillája tágul,
mikor a bárd bárdolatlan ráhull
– farából lesznek párizsi szeletek,
társaim, én egyáltalán mindent szeretek.

Szívem, szavam, szájam, szemem
számolatlan tiéd legyen,
szemernyit bár széppé tegyen
Szemerjában szemét-hegyen
(csak óhaj
e sóhaj).
III.

Ritmus és rím nélkül gubbasztunk a kétezerennedik
emelet alagsorában,
mint szélütött ételmaradék a kapu alatt,
szívünkben vackolódik az elfészkelő fagy,
öregem, állig kell öltözz, ha állati
költő vagy,
és vigyázz te is, apróka kontinensem,
– fakírság téged letenni a hóba –
jer az ölembe, piciny-kis Európa!

Szikrát-szóró szivar-létem
szerelemtől csonkig égjen –
Ithakából jön egy gálya,
Jancsi Juliskáját várja –
Afrikából jön egy gólya,
dajka-sor vár nagyanyóra…
IV.

Egyszer aztán megint eluntuk a rímet, s faragtunk
faragatlan embereket, és azt mondta a boy:
nem boj, Loci, nem boj (mert tudta még a nyelvet).
Az asztal sarkáról lesöpörte a morzsát, megette a
káposztatorzsát és valami túlhaladott elméletet
(azt hiszem, a különbé járatú boldogság lehetett).

1 + 1 az kettő, nem vitás,
2×2 néha öt, de ez már kihívás;
nem megyek ki, megmutatom –
kopoghattok az ablakon…

Párnás széken páros magány…
szívem, az a piros vagány
lármázik, mint a lármafa,
ölemben meg Európa –
szeme kisírt,
tán bepisilt…

 

PALOCSAY ZSIGMOND

A természet nyitott könyvét gyermekkorában végignyálazta, emészthető lapjaira már akkor étvágyat kapott. Ha teheti, a kávézaccra lazacot eszik, tuskó helyett tőkehalra ül, és éjféltájt pontyosan lefekszik, hogy reggel nádisíppal kürtölje világgá a természet lágy ölét. Nem nyúlkál kozmikus magasságok felé, inkább a földi tócsákat karolja fel: a holtágak iszapjából, szakállas horgával, egy-egy jól fejlett, ívni készülő bakancsot emel ki.
PECÁZÓK

A főnök halsütő tepsit
emel ––––––––
ujjával geleszta-fityiszt mutat,
lódulhat a pecázó vonat.
–––––––––––

Kupé kerül, vodka akad,
löfötyölő pacal-szájunk
piócaként reátapad.
Kutyorog a kalauz,
bizgeti a derékövet,
látja a sok vodkucát ––––
szürcsöl, s kér még vodrucát
jövet –––––––––
Pitymalaczik az ég bő-Gője,
zsombékázik a nagy ártér,
nincsen rajta gumi-gácsér,
sem sláger-légy PVC-ből,
sem igazi árnyékszékből,
kócsagol egy kibic bíbic,
tócsagol a felgyűlt vi-víz,
padmalykodik, bizzent a fűz,
és szortyogó szutyorgást fűz
hozzá ––––– rekettyes hangon.
–––––––––––––
Legyezgetek állóvizet,
előkézek ülve tízet,
hintukálok, pallókázok,
kajla kedvvel parafázok,
cukutyálom, hátha jőne,
a tepsiben végigdőlne;
de szakállas horgom őszül,
nem jön a hal, ő szül
fehér ikrát feketén ––––
a tó s a saját fenekén.
–––––––––––––
– Nyugi-nyugi nyityeláj –
csillapít le Sostakovics
(a Deltában postakocsis
bárkával –––––)
„Nyugi-nyugi nyityeláj,
csörfötöl még putyeráj
a békámban.” ––––
Átnyalábol oktáv-nádat,
hektikácsol, de nem fárad,
egy bográcsba tüzet rak,
meg ne lássák a halak…
öntözgeti fehér borral,
csepegteti lógó orral
……….úgy szokta.
––––––––––––––
Nem hozhattak így hát hírbe,
megmentett egy Gostat-csirke,
és itthon az első szóra
besirültünk a nagy „Sora”
––––– nevű ––––––
––––– no mibe? ––––
––––– önkibe –––––
Hát, a polcok roskotyálnak,
annyi a hal és annyi fajban,
lubickolnak az olajban.
„Tíz dobozzal biztos elmegy,
hadd örüljön az a gyermek…”
––––––––––––––
Csak egy nem vesz: Sostakovics
(a Deltában postakocsis)
ő reméli,
– azért vihog –
ott legalább
egyet kifog…

 

BEKE GYÖRGY

A mi mindennapi riportunkat a föld alól is előteremti, és többnyire méteráruként bocsátja forgalomba. A lapok folytatásokban közlik ezeket, mindig ugyanazon az oldalon, hogy könnyebben rájuk találjon a szerző.
Kenyerét riporterként keresi meg, egyes kritikusai és „ellenségei” viszont regényeiből élnek. Barangolásai közben gyakran megfordul ipari tájakon, s gondolatban hazakíséri az ingázó munkásokat, akik még a biciklin is magas állványokról és nívós kártyapartikról álmodoznak. A csángók „furtonfurt szompolygó írásztudóként” tartják számon, a szilágyságiak pedig naponta koccintanak egészségére abban a reményben, hogy az Otelló mellé a Nova is bevonul az irodalomba.
SZILÁGYSÁGI BEKE-HUPA

Prológus

A táj törvénye törvénytelen. A Szilágyságé kétszeresen az. Bokáig por, derékig sár. Belemászol, kimászol, elvágódol, elvágyódol… nem maraszt, megmaradsz. Mindenütt hepehupa, mindenütt hét szilvafa, s legtöbb helyt Ady Endre. Összeugrasztott dombok, kibékült szomszédok, megbékélt sírhantok. És mindenütt hepehupa. Ahány hepe, annyi hupa. Megszámoltam – törlesztek vele…
I. levél

A navétás busszal érkeztem Tövispúposdra. A megállóban ángyom sógora várt vasalt nadrággal, vasalt szekérrel és bizakodó tekintettel. Pirospozsgás, szép szál ember Békási Nagy Károly. Csak a fél szeme van meg, de annak idején mégis feltették a kuláklistára. Estiben érettségizett, levelezőin levelezett, most diplomás főetető a farmon. Tehát a kóstot löki oda az állatoknak, naponta háromszor, gombnyomással, fehér köpenyben.
A megálló dombon van, önkéntelenül szétnézek. Sokat fejlődött ez a vidék, mintha a jegenyék is kiegyenesedtek volna. Csak az a néni nem tud, aki a jegenyék alatt baktat. Egyik vállán átalvető, a másikon nyolcvan esztendő, de a szeme huncutul villan:
– Jó, hogy itt vagy, fiam! Nehéz ez az átalvető, nem segítenél-e?
– Biri nénémnek még a Göncölszekeret is lehoznám az égről, csak azt mondja meg nekem, hogy megy a közös?
– Hát te honnan tudod a nevemet? – kérdez vissza derűsen, s ebben már a felelet is benne van. Ilyen a szilágysági ember, visszakérdez, ha magamfajta úri ember kíváncsiskodik.
– A nénénket én hazavitetem, gyere, kanyarodjunk a farm felé – indítványozza Békási Nagy Károly szálegyenesen.
A farm kapujánál kétszer is fertőtlenítik kezünket, sőt egyszer még a ceruzám hegyét is. Nem csoda, az istállóban hófehér minden, fehérek a falak, fehér a gondozók köpenye és fehér a tej. Mintha a székely asszonyok szapulták volna ilyen vakítóra a Fekete-ügyben. Elsőnek egy nagy tőgyű tehenet nézünk meg. Becsületes neve: Riska. A név már a Váradi Regesztrumban szerepel, a testvérnépeknél pedig Ris ca, illetőleg Rischka alakban használatos. Szép példája az együttélésnek, a közös állattartásnak.
Gombnyomásos etetést nem láttam addig. A főetető megnyom egy gombot, s a következő pillanatban az egész farm eszik. Maguk az etetők is. Utána gombnyomásos itatás következik. A gombbal itt sincs baj, az itatás viszont nem éppen kifogástalan. A főitató nyomkodja a gombot, az alitatók isznak, a tehenek viszont nem. Nincs víz. Tehát az emberek egyebet ittak az előbb, vonom le a következtetést. Megnyugtatnak, hogy vedrekkel vizet hordanak a pumpákba, akkor aztán a jószág is mulathat, gombnyomásra.
Este Ady-kötetre hajtom fejem, erjedt cefreszag leng körül, és navétásokkal álmodom…
II. levél

Másnap ipari zajra ébredek: az ingázók verik a blattot egy teherautó tetején. Az egyik hupán elegáns üvegcsarnok: a nadrágszíjgyár. A szójáték szinte magát kínálja: nadrágszíjgyár a hajdani nadrágszíj-földeken idők derekasodását jelezve. A megyénél azt mondták, három megye nadrágszíj-szükségleteit elégíti ki a gyár, de nemsokára szorításába kerül a negyedik is.
Pompás Márton főmester egyenesen ölelésre tárja karját. Jó pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele a bra ilai Nagyszigeten fahasogatás közben. Ahogy megkapta az otthoni táviratot, ledobta a fejszét, földhöz vágta a simléderes szilágysági sapkát, s azt mondta: inkább nadrágszíjat hasogatok otthon, mint fát idegenben. Ezt ugyan nem hallotta más, mert befelé beszélt, de szokása ez a szilágysági bácsinak, pláne ha nincs más a közelben. Pompás Márton középkorú ember, nagy, barna szemekkel, lefagyott lábujjakkal.
– Mondja, kedves Pompás Márton, mi hasad jobban: a fa vagy a szíj? (Kedvem lett volna „szíju”-nak nevezni, mint otthon a Fekete-ügy mentén…)
– Az ember szíve a hepehupáért, ha távol van – mondja kitérőleg. Arról viszont hallgat (nem szeret dicsekedni), hogy ebben a gyárban a csattól az utolsó lyukig mindent helyi tervezésű gépekkel végeznek, s nem importtálnak egyetlen lyukat sem a szíjakra. Sőt, ha rajtuk múlna, még a csatot is kilyuggatnák.
– S a családja, kedves Pompás Márton?
– Köszönöm, megvannak…
– Évácska…?
– Férjhez ment… kétszer is.
A személyzeti osztályon kiderült, hogy háromszor ment férjhez, de hát ilyen ember Pompás Márton, nem szeret dicsekedni…
Margó

A Meszesen állok. Alattam Tövispúposd, két gyárkémény és egy elnyújtott tehénbőgés. Integetnék, de kinek? Károly sógornak, aki most a gombokat nyomogatja? Vagy Pompás Mártonnak, ki terven felül lyukaszt? Ki válaszoljon hát? Biri néni a közös szekeréről? Vagy a villanyégők, a póznák, esetleg egy bura? Vagy a fekete zongora?
Senki ül a semmi tetején. Még jó, hogy látva látom őt…

Forrás: MEK

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ