Egyre csak ismétli magát az autóbuszon egy négy év körüli(,) piros kabátos kislány:

„Esik a hó,
fut a ló,
seggen csúszik a’ jigazgató.”

A szülők nem szólnak semmit; nem akarják tiltott gyümölccsé tenni az elemistáktól ellesett mondókát:

„Esik a hó,
fut a ló,
seggen csúszik a’ jigazgató.”

Szegény leányka nem tudja, hogy amin a felnőttek egyszer nem nevetnek, azon húszadszorra sem fognak kacagni, ezért elficsergi ikszedszerre is, hogy

„Esik a hó,
fut a ló,
seggen csúszik a’ jigazgató.”

és hirtelen elkap a tárgytalan honvágy, hogy otthon még hull a hó és nem esik, valamint a határozott névelő mássalhangzóját nem nyelik el, ha magánhangzó követi.
De ez a parányi honvágy nálam részleges marad. A román parancsszóra bármikor elhallgattatható erdélyieknél könnyű helyen áll a seggreverés, a „letácsolás” [„Taci!” = „Hallgass!” (románul)] –; ezt soha sem fogom visszasírni: a seggreverést és a letácsolást!

Budapest, 2015. X. 27.