Rendszeresen kiállítasz szülőhazádban – miért? Oda hívnak vagy az iránt nagy benned a belső kötődés?
Hívnak is, de lehet, így kompenzálom magamban a kötődést.

Szűkszavúan írsz önmagadról, amikor kérdenek… Mégis, hogyan magyarázható, hogy éppen Baszkföldre emigráltál?
Ha nem haragszol, egy tavaly adott interjúból idézek:
„A diplomamunkám megírásához jöttem ki anyagot gyűjteni … ez már 20 éve volt …
Sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem, nyertem ösztöndíjat, publikáltam, dolgoztam és így addig húzódott a kintlét, míg beleszólt a magánélet is …” Nem szeretem azonban az emigráns megjelölést, számomra ez politikaízű fogás, ezért kerülöm az étlapon.

Mesterséged a fényképezés vagy szenvedély?
Egyszer talán mesterséggel is felruházom a szenvedélyt.

Mi az a világ, amit megörökítesz? Baszk emberek vagy csak emberek jelennek meg fotóidon? A globalizált Spanyolország?
Nem ragaszkodom csak az emberhez (bár gondolkoztam már ebben a tematikában is külön kiállítani), hanem általában véve a széphez, a különlegeshez, az egyedihez, az érzékihez, a kreatívhoz és itt sorolhatnám a jelzőket, de azt hiszem így is értesz. Ami viszont minden képemen közös, az egy erőteljes színvilágból eredő és megfelelő perspektívából elkapott optimális kontraszt, egy olyan emocionális súlypont, mely képes úgy hatni érzékszerveinkre, hogy általuk nem csak vizuális élvezetté, hanem átéltté is válhat a látott téma.
Az pedig, hogy Baszkföldön élek, nem jelent mennyiségi arányt az alkotásaimban, hiszen, ha végiggondolom pl. az aktuális kiállítási anyagot, vannak közöttük Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban és természetesen Magyarországon készült fotók is, azaz, nem a globalizált, multikulti Spanyolországból nézek kifelé, hanem, ahogyan odaföntről látszik, inkább határok nélkül tekintek a világra, amit Sándor Edit egy  ajánlatában sokkal szebben fogalmazott meg tőlem:
“Nem magyar és nem spanyol (hiszen ott él) ember láttatja velünk sajátos képi világát, hanem az egyetemes ember közvetíti  az univerzum üzenetét.”

Annyira “élő” minden, ami a fotóidra kerül, ennyire szép az élet? Ennyire dinamikus? Ilyen szép a nosztalgia? Ennyire eredeti az öröm?
Erre, csak egy, Makón is kiállított fotóval tudok válaszolni, ami akkor született, miután egyszer megkérdezték tőlem, hogy milyen szemüveggel nézem a világot. Nos, ilyennel:

Itt, általában mindenki, egy szemüvegen keresztül tükröződő vízparti naplementét lát. Valójában viszont, egy napfényes, lakkozott asztallap okozta, mondhatni optikai csalódásról van szó, ami a lakkcsíkokat enyhén hullámzó vízfelületté varázsolja, a képet pedig egy meghitt, meleg hangulattá.
Tehát, szép az élet vagy nem? Igen, szép. Amikor pedig nem, tegyük azzá!

Hogyan fogadták kiállításod a makói Hagymaházban?
Köszönöm.
Sok hatással.
Sokkhatással. :-)

Milyen a folytatás?
Ez a makói a 9. kiállításom, októberben pedig Debrecenben nyílik a 10., Medic’art címmel az orvosin „orvosi” témákról, utána jövő év elején a … de azt és a többit majd akkor.

Kérdezett: Gergely Tamás

1. Hajdú Anita:
   2010. október 1. 19:42

   : )