Mintha megszédülne a beleömlő Galambod patakától, hátán a székelyföldi erdők kincseivel, akár egy fényes óriáskígyó, Torda vármegye felé siklik a Maros.
Hogy Udvarfalva, Szentanna és Náznán felett kedves folyóját szemmel tarthassa a jámbor marosszéki székely, el egészen Kerelőszentpálig, nőtt ide is egy hegyfok. Alkalmas volt, hát várat épített rá a nép. Várhegy is a neve, mint a Marostól a hegy alá menekült falunak, amelyet mind hívhatnak Pináidnak mások.
Egyszer, egy szép napon, így szólt öregapjához egy pásztorfiú, amint a Várhegyen egy titkos pince ajtajára bukkant:
– Én egy kicsit odaleszek, kend tartsa csak szemmel az állatokat.
Tudta a pásztorfiú, hogy nagy szerencse érte, az ilyent nem szokás dobra verni, és úgy, hogy még a tulajdon öregapja se vegye észre, beosont a pincébe. Lehetett fenn a vár már csak rom, a pincéje dugig volt drága kinccsel.
– No! – kapta le fejéről a kucsmát, mert még csak tarisznyája se volt, avval színig töltötte, volt ahonnan.
Egy pillanatra kétszer is fordult.
– Ennyi becsületből elég! – öntötte a második sapka kincset is az öreg fa odvába.
Gondolta, megy s szól az öregapjának is, hogy a nagy öröm megvan, de biza telhetetlen az ember. Bement volna ő harmadszor is, ha nem üti oda a lábafejét az ajtó. Így került sántán a várhegyi urusoshoz a szerencsés pásztorfiú.
– Ezt a legényt – kapott észbe, hogy az idő telt, az öregember – tán valami érte! – avval, hogy jelezze, baj van, meggyújtott egy vén, odvas fát.
A fáért nem volt kár. De ha tudta, ha nem, hogy az éppen az aranyas, mire a legény, úgy sántán, előkerült, a tűzben megolvadt a sok drága arany.
– Hát, öregapám, nem kapott más fát? – felejtette el a pásztorfiú, hogy a lába fáj, s kezdte a pálcájával a hamut kapargatni.
Azt hitte volna maga a legényecske öregapja is, hogy annak nemcsak a lábával van baj, ha elő nem kerül a temérdek olvadt arany. De előkerült, s nem csak ők gazdagodtak meg, hanem még az utódaiknak az utódjai se tudták soha azt, mi az, hogy nincs.
Azóta Várhegy kincseit gyönyörűséges tündérek őrzik. ők a holdvilágnál, amikor a világ alszik, a Marosra járnak fürödni.

Forrás: RMSZ/Színkép, 2005