Kétnapos aszfalt van Kányádiék háza előtt s a ház egy nevenincs utcában. De az legalább főút! Itt fent a hegyen mindent Hargitafürdőnek, még egyszerűbben csak fürdőnek mondanak, de már kijegecesedett egy-egy viszonyítási pont. Az egészen új épületek utcája az Új utca, mert minden magát magyarázza, nemde? Aztán Simon felé megyünk. A triatlonos Tófalvi Évának az edzője Márton Simon. De mehetünk a Balu park felé is. Valaki a 115-ös házszám alatt lakik, de még 97-es a régi rend szerint, a villanyosoknál is így van nyilvántartva, az új házszámot különben még nem közölték ki.

A Kányádi háznak sincs még száma, nem is fontos. Úgy mondják, az a székely kapus ház, a gödör (tudálékos pontossággal: a büdösgödör) felé. Ez a hosszasan fortyogtatott, nagy hirtelen kiöntött aszfalt máris működik, leveszi azt az undok port, amely szinte magától is a levegőben szálldos, és megköhögteti az érzékenyebb torkúakat. Kányádiéknál ma is szapora a vendégjárás, akárcsak a tegnap vagy tegnapelőtt s amióta csak itt vannak, és ameddig itt lesznek. Idén egy szűk hónapot ültek Hargitafürdőn, erre a hónapra ráosztották a Nagygalambfalvi Napokat, azt hiszem, igen, és Sándor üzenetében üdvözölte falustársait. A Kriterion Koszorú átadása is belefért e lazának mondott, valójában pedig igencsak feszes és kimerítő hónapba. Az alapítvány kurátora, Székedi Ferenc épp fent van Hargitafürdőn, Kányádié a kitüntetés eszmei értéke, a pénzt viszont felajánlotta egy korrekt és feladatait hiánytalanul ellátó Domokos Géza Alapítvány létrehozásához. Igen, Domokos Géza, az irodalomszervező, a kiadó életműve is van olyan értékes, mint a romániai magyarság élő lelkiismeretének mondott íróké-költőké. Például Kányádié. Vagy Sütőé. Vagy Székely Jánosé.

–Ki van itt? Jövök már, jövök, hallatszik a gazda hangja valahonnan a félemeletről. Na gyertek be, elnézést, hogy így fogadlak, de az asszonyt várjuk, takarítson mielőtt elmegyünk. Kell jöjjön még valaki? – fordul feleségéhez a költő. – Igen, mostanra ígérkeztek be a tévések. – Ha megjönnek, várjanak, üljenek le az udvaron. Tovább! És jön még… itt következik a felsorolás, nem kicsi. Na beszélgessünk, amennyi időnk van.

Alig várom, hogy előhúzzam a könyvet, amit ajándékba hoztam neki. Emlékszik-e még, amikor odaígértem? 1990 nyara lehetett, amikor összefutottunk a Bethlen Gábor utcában, Egy kicsit mindig közügyként tárgyalta mindennapi gondjait akivel csak találkozott. Akkor már a hargitafürdői ház építése körüli bonyodalmak foglalkoztatták (ahol épp most, huszonhat évvel ama találkozás után arról beszélgetünk, hogy miről beszélgettünk 1990-ben.) A szöveg fordulataira már nem emlékszem, az úgynevezett erkölcsi mondanivalóra igen. Hogy a hivatalnok bizony packázik, ezt annak idején Shakespeare is megírta pont e szavakkal, az embernek birkatürelme kell legyen, ha dolgai végére akar járni. Meghallgattam bólogatva, ó igen, hát persze, hogy a fene enné meg, ennek már soha nem lesz vége – ilyen s hasonló válaszaim lehettek, miközben a bürokrácia víziójával hadakoztunk ott az út szélén. – Sándor – szólaltam meg hirtelen – van egy igazi Sinka Pista-kötetem, az ő beírásával. A Hontalanok útján. – Hogyne, a Püskinél jelent meg még 1942-ben, mondta erre ő, én pedig folytattam: ezt a Sinka Pista-kötetet, amit a kolozsvári könyvnapokon dedikált a szerző valakinek, úgy gondoltam, neked adom. Ti amúgy is közel álltok egymáshoz. – Én Sinka Istvánt nagyon szeretem – mondta Kányádi –, az Istvánon hagyva a jókora hangsúlyt. És tudod, melyik volt az a Sinka-vers, amit még gyerekként megtanultam? Természetesen nem tudtam, de csakhamar megtudtam. Most, negyed századdal a találkozás után azt is elmondtam Kányádinak, akkor rettenetesen elszégyelltem magam nyegleségemért. Hogy Sinka Pistát, sőt sinkapistát mondtam. De – figyelj rám, Mester – csak a név kínálta asszonáncot játsztam ki, s egy költőről úgy beszélni, hogy maga a név a rímpár, a legnagyobb elismeréss. Akkor viszont elfogadtam az általa felállított játékszabályt, és illedelmesen Istvánra javítottam, ami perccel korábban Pista volt. – Megjöttek a tévések, itt vannak a lépcsőn! – szólalt meg Magdi, a feleség. – Mondtam már, üljenek le az udvaron a nagy kőre! Nos, emlékszel-e arra a találkozásra? – Nem. – Márpedig megtörtént, itt a bizonyság, a verseskötet! Kányádi kézbeveszi, megsimogatja, kinyitja. A könyvbe, a beírt lap mögé betettem egy fényképet. Kolozsvári kollégám, Csomafáy Ferenc kattintotta el valamikor a hatvanas években, az akkor még fiatal költőt látni, s a portré kifejez, a portré jellemez, különben is egyik nagy pályaívének, a Függőleges lovak-korszaknak a fotódokumentuma. Milyen kép, kérdezi a társaság, Sinka? Igen, a fiatal Sinka, válaszolja anélkül, hogy bárkinek megmutatná. Visszasimítja a fekete-fehér képet a könyvbe, gondolom, így teszi majd polcán a végleges helyre. Az erkölcsfilozófus mindnek tudja a helyét s nemcsak előzményeit, mint inkább értelmét és rendeltetését.

Milyenek az erdélyiek?

Ez egy nagyon jó kérdés, mondaná a meginterjúvolt, és csak utána kapcsol, hogy nincs válasz. Milyen a dunántúli? Az olténiai? Az innsbrucki? A tettenérés elmarad, mert lehet lelkesedni vagy depressziózni, egyik sem a kellő válasz. Típusjegyek márpedig nincsenek, legfönnebb a viccekben. Hogy megy a székely, mendegél. Vagy hogy azt mondja a skót a fiának. Az erdélyiség demarkációs típusjelenség számomra, amit a világ bármely más pontján inkább elfogadnak, nálunk viszont… Pedig lenne értelme, én ha választhatnék, azt szeretném, románul is legalább úgy tudjam kifejezni magam, mint magyarul. Kányádi Papp Aurélt emlegette egyik történetében, akit Popp Aurelként, sőt, Aurel Poppként is számon tart a hazai képzőművészet története. Ez nem a senkiföldje, inkább az ide- meg odakötések, a kettős, akár többes kötések genealógiája. Persze el lehet vitatkozni azon, hogy akkor hova… Kányádi költőbarátja, Ioan Alexandru pályája is valami hasonlót mutat,ha életének egy szakaszában Sandornak hívták s csak később lett Alexandru, az angol nyelvű Viki bemutatója szerint legalábbis. Érdekes lenne kinyomozni (csak épp minek) ezt a folyamatot. Világért se sérteném meg a nagy költő emlékét, e meditációban akár ez is nyugodtan letárgyalható, amikor a létező erdélyiségről beszélünk. Kós Károlyék transzszilvánok voltak, ennek jelét adták azzal, hogy az előttük fogalmilag nem létező világnézeti-erkölcsi-földrajzi valóságot elemezték, törvénnyé fogalmazták. Nem a különvalóságot, inkább a nagyvilág, a haza egy darabjának birtoklását tudatosították.
Azt mondja Sándor valamelyikünknek a kis számú társaságból: fogd meg azt a széket, ami a kályha balján van, hozd ide a kanapé innenső végéhez és ülj le! Erről eszembe jut a Maszelka-interjú, a festővel beszélgetve jegyeztem a néhány hetesre tervezett, végül egyetlen napra sikerült csíkzsögödi tanulmányi utat. Jánost meghívta Nagy Imre, hogy tanuljon, és ez nem kevés. A megváltó sem jelölte ki tanítványait csak úgy. A meghívás két hétre szólt, de a mester már a második nap délelőttjén megkérdezte, mikor mész? S hogy Jánosunk fölcihelődött, és bekiáltott a horgaival-damiljaival foglalkozó Imre bácsihoz, hogy na, megyek, azt mondta erre az öreg festő: mielőtt felülnél a buszra, ami majd elvisz Udvarhelyre, menj le Somlyóra, ott keresd meg Gál Ferencet, aki egy nagyon rendes tanítóember, és van neki egy Aba-Novák-festménye, feltétlenül nézd meg, annál jobb lecke nincs is! János e szerint járt el, megkereste Gálékat Csíksomlyón, megnézte az olajképet, majd hazament. Mindezt csak a részletező pontosság kedvéért, mert a párhuzam lehetősége, dehogy, természetessége magától kínálkozik.
És milyen vajon a szászerkedi erdő? Mint a pusztakamarási, amiről Sütőnél olvastam, még előtte pedig láttam, s a közelben a Kemény-család ledöntött sírkövei hevertek… Egyszer csak azért megyek el Galambfalva illetve Erked határába, hogy meglássam az erdőt. Amikor először vettem kézbe a frissen megjelent kötetet, amely a szász népköltészetből adott egy válogatásnyit, meglepődtem, tudtam, hogy románból fordít, de hogy a szász nyelvjárást is értse… Akkoriban még jó volt, természetes volt a nemzetiségek közötti kommunikáció, csak később vágott be a hatalmi pöröly, s ami ezzel csaknem egy időben kezdődött, a romániai németség kiárusítása. „Erked szász falu – írja Kányádi – s a szász nálunk afféle értékjelző. Mert a szász, ahogyan édesapám szokta mondani, kapáláskor meghízik, a magyar lesoványodik. Úgy előkészíti a földet, hogy a kapálás már csak gyerekjáték.” Ezt a munkakultúrát csak eltanulni lehetett, aki szeretett tanulni a nála okosabbaktól. Megint ott vagyunk, ahol már időztünk az előbb: egy nemzetiség, egy nép kollektív jegyei? Ha ott vagyunk, hát az se baj. Az 1977-ben megjelent kötet egyik versét hadd írom ide: immár elmegyek vissza nem jöhetek immár messze fut és nincs vissza út utam vissza akkor lesz mikor majd a holló fehér lesz. Így, minden központozás nélkül. Egyébként szóról szóra ez történt az erdélyi szászokkal.

Február, hol a nyár

Ez még akkor történt, amikor működött a Tőzsér-posta. Annak idején, még a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben (s milyen hitetlenkedve írom le ezt a kifejezést: múlt évszázad) a falusi könyvterjesztő hálózat mindenese, Tőzsér József egy országos program helyi alkalmazásaként közönségtalálkozóra hívott meg három, öt, máskor annál is több írót, költőt. A többi tucatot a helyiekből pótolták. Tőzsér aztán Gyergyóban kalauzolt minket, Felcsíkon, ahol a falusi, gyengén fűtött kultúrotthonokban jó ha megtelt a terem harmada, s ők is inkább a mozgósítható gyerekek voltak. Telt ház csupán akkor volt, ha Kányádi meg Fodor is ott volt a társaságban. A Kolozsváron megjelenő gyereklapot jobban szerették még a felnőttek is, mint a politikai sajtót, ezt tudtuk. Kányádi egyéniségében volt valami, ami megfogta az embert (nem túlzok, ha mondom,megigézte), alighogy megszólalt. Ő ebben is a nemzet költője, ezt tejföles szájú kísérői (azaz mi) is tudtuk vagy inkább éreztük. Rosszmájúskodtunk irigyen, hogy lám, már az óvodai hallgatóságot befűzi olvasóinak. Valóban így s ez történt, és költőnknek volt igaza ebben az ügyben is. Hamarjában nem tudok még egy költőt, akinek akkora olvasótábora lenne, mint neki. Utoljára tán mintaképének, hatalmas szellemelődjének lehetett, aki pedig Benedek Elek, Elek apó volt. S itt nem pusztán a szép vers szeretetéről van szó. Az egyenes, az igaz gondolat szeretetéről is, amit valóban és nagyon kell szeretni, ragaszkodni kell hozzá, ha az ember ad magára. Erkölcsére, tartására. Kányádi három nemzedéket igéz szép verseivel. Hát persze, hogy értelme volt ennek az olvasóvá nevelésnek, mert a vers is csupán akkor él, ha megkondítja az ember lelkét, mint egy szép hangú üvegharangot. Izgalmas a képlet: azt az olvasótábort nevelte ki, amely az akkor még meg sem írt könyvét fogja olvasni! Most, életművének csak sejtett körvonalaira pillantva azt is megkockáztatom, nem csupán ötven évre előre dolgozott, s itt minden túlreagálás kerülendő, részemről legalábbis.

Hogy került Argentínába?

Ha fényképezni akarom, márpedig akarom a délelőtt ragyogó perceiben, csak fél füllel figyelek arra, mit mond. Annyira nem tudom megosztani a figyelmem, hogy tudjam is, hogyan jutott el Dél-Amerikába, de hogy ott volt, az is tény. S hogy került az Egyesült Államokba, hogyan Bécsbe. Kányádit sokan szerették, szeretik, szeretni fogják. Ez az érzés elsősorban nem grammatikájában, a három nyelvtani idő egybefonódásában érhető tetten. A költő emberként is, az ember költőként is. Ezt a teljességet csak kevesen élik meg. Az Államokban pedig – így mondja – találkozott egy hazánkfiával, író volt ő is, aki azzal hivalkodott, ezer dolláros találkozókat intézett el magának, és már tízet tartott! Sándor akkor már a harmincötödiknél tartott, és – ó, irgalom atyja ne hagyj el! – tiszta ingyen. Azért mégsem. Azt mondja, az én ballonkabátom meg a feleségem pár cipője, ami kikerült a harmincötből, ennyi elég is volt honoráriumnak. Ó, azok a ballonkabátok! Nem próbálom belemagyarázni e képekbe nagy viharok ígéretét, bár tudom, az idő csak utána keményedett be, és akkor bizony szükség volt a viharkabátra.
Mondom neki, minap rákerestem a vikin Ioan Alexandrura. És aztán Noicára, aki a huszadik század egyik nagy filozófusa, ő volt Alexandru egyik mentora. – Tévedsz, Heidegger volt a tanítómestere, még Heidelbergben. Szeretem ezeket a poétikai beszélyeket, megint csak a nyelvtani idők, amik nem közösködnek a mechanikai, sem pedig a szubjektív idővel. Sándor szerint az egzisztencialista gondolkodó úgy értekezhetett az erdélyi román költővel, ahogyan tanár-diákként szokás, és mit sem számított a tény, hogy Heidegger már jó ideje halott volt. Csakhogy Noica is sokat tanult Heideggertől, és itt meg így bezárul a kör.

A páratlan Petőfi

Szóval (vagy még inkább csöndjéből) kilép Kányádi Sándor, a csíkszeredai napilap szerkesztőségi folyosóján tűnik fel, ajtók nyílnak, megjött Kolozsvárról, mi újság. Ő mondja is az újságot, ám egy perc múlva ránk kérdez: fiúk, vasárnap július harmincegyedike, ki megy tőletek Fehéregyházára? Akkoriban valami hadi szabály szerint jártak a kiskocsik szombat-vasárnaponként. Beütött az ínség, a boltok kiürültek és aztán nem teltek fel csak a rendszerváltozás után, a nemzeti gépkocsiipar Renault-klónja, a Dacia pedig egyik hétvégén ha járhatott, a másikon le kellett tenni, az ember hajtásijába került, ha valaki mégis megpróbálta kijátszani a reglamát. Ki megy közületek Fehéregyházára Petőfihez? Erre vakarózni kezd a társaság, hogy én most nem járhatok, mert a párosoké a terep ezen a júliusvégen. Erre megvillan Kányádi szeme, a labdát röptében visszalövi: igen ám, de Petőfi páratlan volt! Ezt a készséget a rögtönzésre, ezt nem lehet eltanulni, erre születni kell. S úgy látszik, a tenger logikus és természetes rögtönzés-bábelt ő maga sem jegyzi, pedig eljátsztam már a gondolattal, mi lenne, ha rá tudnám venni valahogyan, hogy leüljön és mondja a történeteit, amelyekből jó sok anekdota, egy teljes gyűjtemény is kikerülhetne, és amely épp úgy jellemezné alkotóját, mint versei. Valószínű nem állna kötélnek, érzem, ideje sokkal értékesebb hogysem ilyesmibe bonyolódjon. Ezek pedig mind kész történetek, és igenis kiváló hangulati adalék egy korszak, egy költői városállam viselt dolgainak beváltott netán elszalasztott lehetőségeinek jó megértéséhez. Akkora az ismeretségi köre, hogy ne mondjam, társasága, hogy mondhatni az egész erdélyi, a magyar jelenkor belefér tudósaival, művészeivel, gondolkodóival, orvosaival egyetemben. A felsorolás esetleges, gondolom, ez is egy életforma kifejeződése.

Végül Elek Apó kútjai

Van az udvarhelyi sétatéren (a „parkban”) egy kút. Az egész Kányádi ötlete volt, a nagy székely mesemondó eleven emlékét Udvarhelyszék fő városában így ápolja az utókor. Tulajdonképpen egyetlen jókora kőtömb, az író medálba foglalt portréjával. Szerényebb, mint annak idején a Bodor Péter zenélő kútja volt, tudja a csuda, körülbelül ennyi lehet a különbség a muzsika és a legkisebb táltos fiú meséje között is. A gyíkocskát pedig, ami az udvarhelyi vizét adja, láttam már a Güel-parkban, Barcelonában, a spanyol organikus építészet nagymesterének, Antonio Gaudínak a parkjában, ő építette, s a gyíkot színes kerámiadarabkákból formázták meg. Itt akár egy érdekes fejezet is körvonalazódhatna, amiből kiderül, hogy költőnk egy valódi mozgalom elindítója. Ezt a mozgalmat úgy mutathatjuk be, hogy Elek Apó kútjait ő kezdte építeni, így lett Budán, Nagykomáromban, Sopronban, Nyársapáton, Nógrádbercelen egy-egy, az udvarhelyivel egyező kútja a nagy mesemondónak. S ezek a kutak élnek is. Azt mondja, a múltkor Berszán atya Gyimesfelsőlokon már harmadszor vagy negyedszer ült neki a levest bekanalazni, ott is egyhuzamban egymásnak adják a kilincset a látogatók. „Azt kérdi tőlem Berszán atya, na Sándor, hogy állasz a kúttal?” Hát én úgy, hogy közelebbről Balatonalmádiban is lesz, Érden meg Dombóváron. Ez a művelet minden erőltetés nélkül képiségében is a csak tiszta forrásból szlogenjéhez kapcsolható. Tán ez a nap újabb tanulsága, mert percig sem titkolom, szeretek tanulni Kányádi Sándortól, és azt is tudjuk, ő azért van ezen a földön, hogy tanítson, akár egy egész népet. Ezt egyébként ő maga is leírta, csak sokkal szebben és a megélt élet hitelességével: aki megért/s megértet/ egy népet/ megéltet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ