Fellinger Károly: Sírás a kórórakásban
Belsőzátonyba készült Anti, a szegény legény. Olyan szegény volt, minta templom egere.
– Egész álló nap szánthatok – mondogatta magának még előző este –, hát az lesz a legjobb, ha korán fölkelek, s jóval pirkadat előtt nekilátok a munkának.
Még alig pirkadt, amikor útra kelt. Útközben baglyok pislogtak, összekacsintva a jó öreg holddal. A legényke ilyenkor még erősebben szorongatta a gyeplőt, biztatva fel-alá bicegő lovacskáját.
– Gyí, te fakó, lárifári! Slussz, passz! – mondogatta. Mivel Harmathelypusztán lakott, az ottani zsivány szellemekre gondolt. Vannak olyanok, akik jóra biztatják az embert, közben meg abban lelik a kedvüket, hogy ráveszik, ossza szét a szerencsétlen azt a keveset is, amije van. Ezek a lelkiismeret-furdalást kiváltó szellemek. Aztán ott vannak a bujtogató szellemek, akik elhitetik a szegénnyel, hogy tiltakozzon, harcoljon, mert ő bizony többre hivatott a földtúrásnál. Ki hinné, hogy a lelkiismeret−furdalást kiváltó zsivány szellemek meg az azt megszüntető, bujtogató szellemek Lucifer ivócimborái!
Anti, a szegény legény együgyű, félős emberke volt, kár is ezt tagadni. Ha félt, úgy érezte, nélküle forog a föld, s hogy még az édesanyja is cserbenhagyta. Édesanyja kukoricatöréskor költözött az árnyak birodalmába. Az édesapjára, aki meg odamaradt a háborúban, nem is emlékezett.
– Nincs már, aki megsirasson engemet – pityeregte. Aztán a nadrágszíjnyi földecske mellett megbotlott a Fakó, s a legényke nekilátott a robotnak. Szaporodott a barázda. Amikor először megtörölte verejtékező homlokát, sírásra lett figyelmes. A szomszéd parcella közeli kórórakásából édesanyját hallotta zokogni. Mire gyorsan széjjelhányta a kévéket, a sírás már a következő kórórakásból hívogatta.
– Hát van már, aki megsirasson! – könnyezett Anti, a szegény legény.
Aztán már nem látott több kórórakást. Csend lett. Az együgyű fiú azt gondolta, édesanyja az utolsó kórórakásból egyenesen fölszállt a mennyországba. Hiszen az édesapja is Péter volt, és miért ne lehetne ő az, aki a jókat az örök világosságba, fényességbe kíséri. „Mert hiszen jó az Isten” – ismételgette édesanyja utolsó szavait.
Közben felkelt a nap. Látja ám Anti, hogy közeledik egy lovaskocsi. A széjjelhányt kórókévék gazdája csak a fejét csóválta. Sehogy sem értette, mi történt.
– Mi történt, te csirkefogó, pernahajder? – kérdezte a fiút. Az meg elmesélt mindent, majd így folytatta:
– Bocsásson meg uraságod! Én vagyok Anti, az együgyű gyerek Harmathelypusztáról. Biztosan az Úr büntet, mert nem mondtam még misét az édesanyámért. De hiányzik a pénzem hozzá.
A gazda ismerte a lelkiismeret-furdaló szellemek történetét, hát elmesélt szegény fiúnak egy rövid történetet.
– Fiam, valamikor én is Harmathelypusztán laktam. Ezt a szépapám mesélte nekem. Történt, hogy hétévi keserves szenvedés után végre kilehelte lelkét egy öregapó. Olyan betegsége volt, hogy amikor elfogyott a hold, kiszáradt a teste, teliholdkor meg felpuffadt, mintha ezer méhecske fullánkja csípett volna belé. No, volt ennek a szegény embernek egy még szegényebb fia és felesége. A temetés utáni éjszaka érezte az árva legényke, hogy a mellén ül az apja, és hangosan követelődzik.
– Fiam, hát miféle ember vagy te? Így hálálod meg a jóságomat? Eredj holnap a templomba és mondass el értem öt misét. Te semmirekellő, mihaszna! Tudom én, hogy hamarosan pénz áll a házhoz. De nehogy kenyérre és orvosságra költsétek!
Másnap ismét megismétlődött ugyanez, azzal a különbséggel, hogy az anya is a szobában aludt. Neki is a mellére nehezedett az ura, és misét követelt tőle. Aztán már világos nappal is megjelent a halott képe az ajtó fölött a falon, és komótosan megkerülte a kicsike szobát. A fiút bántotta a lelkiismeret, de nem szerette volna, ha az édesanyját is elviszi a kór meg az éhhalál. Hát a pénzen vett inkább kenyeret meg orvosságot.
– Éhesen, orvosság nélkül jó, ha a miséig kibírtuk volna, édesapám! – zokogta a szerencsétlen. Azután álmában az őrangyala felnyitotta a szemét.
– Fiacskám, mielőtt lefekszel, készíts el előre egy forró vasat, olyat, amivel az állatokat szokták megjelölni. Amikor a melleden követelődzik az édesapád, nyomd a homlokára!
Így is tett a szegény legényke. S mi történt másnap? A harmathelypusztai zsivány homlokán egy angyal bélyege lett látható. Még szárnyai is voltak. Azóta a gonosz zsivány vagy az Anda-, vagy a Szabó-gyöp bombalyukaiban rejtőzik. Szinte visszhangozza a horkolását a Kis-Duna.
Anti, a szegény legény szájtátva hallgatta a gazda történetét.
– Te fiú! – szólt hozzá a gazda. – Sokba kerül nekem a kár, amit okoztál, meg már az eső is szemerkél.
Felelt rá a fiú:
– A Jóisten sem hánytorgatja fel, hogy mennyibe kerülünk neki naponta.
A gazda elcsodálkozott, de aztán megnyugodott. Kezét a fiú vállára tette, majd adott neki három aranyat a misére. Békesség költözött mindkettőjük szívébe. Fölrakták a kórókévéket a kocsira, majd mindketten hazaindultak.
Ebben a pillanatban jelent meg az égen a szivárvány.