Van rossz  álmom.
Mindenféle bevágásokat „vizionálok”, az estiekhordalékát, pazar összevisszaságban, kontroll nélkül. Bármelyik nagy rendező megirigyelhetné.
A morbid szórakozás guruja, Tarantino úgyszintén.
A gengszterfőnököt keresve a kocsmákat járom, de amint kiejtem a nevét, mindig le akarnak lőni, így kényszerűségből kisebb mészárlásokat rendezek a talponállókban.
Tőlem retteg Santa Cecilia összes rosszfiúja.
Öt perc alatt sikeresen amortizálom a házat, és totál tönkre vágom a partyt. Egész Malibu dühöng.
Viccet mesélek Puskás Öcsi bácsinak. „Nyolc keze van‚ s 60 az IQ-ja. Mi az?” Négy férfi meccset néz Kaliforniában.
Ugyanaz 30-cal? Na, nehogy már Marosvásárhelyen.
A vendéggyűrű közepén mesélem, hogy szeretem a pszichedelikus popzenét. De nem baj, affektálom, ha glamrock vakolja és epikus vonásokkal tupírozott balladák jönnek rapszodikusan, a pátoszskála legmagasbb fokán.
Ezt a sznobok kedvéért, ja.
Csatorna vagyok magam is, huszonnégy órán  át csak az időjárást közvetítem.
Csatorna vagyok, huszonnégy órán át csak az utazásokat: repülőn, hajón, vonaton, társasbuszon, magánkocsival, vitorlással, vízisível, snowboarddal és szörfön.
Csatorna vagyok, a XXI. századnak csakis földrengéseket, vulkánkitöréseket mutatok. Vannak.
Hurrikát, szökőárt,  ávizet, földsuszamlásot, tengeri vihar, atomháborút, csillagok háborúit.
Fekete csatorna vagyok, éjjel-nappal temetéseket, „élőben”.
Rózsaszín csatorna: aktusokat nézhetsz, huszonnégy órában közvetítek mindenféle szexet.
Fekete gombra fehér-feketében, színes gombra színesben.
A közvetlen közelemben egy macsó azt mondja erupciója közben: „Logisztikailag.”
Az alattvalója (hagyományosan csinálják) viszont azonban ekként replikázik: „Deontológiailag.”
Felüvöltök: „Ki ne mondd, hogy paradigma!”
Mire a macsó: „Fellebbezhetetlen grémium!”
Mainstream. Scream.
„A telehold kreatívabbá  teszi a pszichopatákat” – mondja Susan Sharandon.
„Aktivizálja a dilettánsokat” – fűzi hozzá  Francis Ford Coppola.
„Rohadt fűzős peep-show múmiák!” – sikoltom.
A vitát Karátson Endre vágja el. „Valahányszor egy író, aki a mazochizmusra görbén néz, megoldatlan, feltérképezetlen helyzetet akar, amennyire csak lehet, ép bőrrel megtestesíteni, annyiszor nevet ad egy alakmásnak mondván neki: no, dudás, menj te a pokolra.
Amíg megoldatlan, feltérképezetlen helyzetekkel Dunát lehet rekeszteni, az alakmás teremtésnek sincs határa.”
Önsajnálom magam. Mostmár a tények miatt sem tudhatom meg a valóságot.
Csúcs. Az obligát felriadás. Az íróasztalon a vörös váza.
Nem bírta már a kardvirágot. Ömlik a víz kéziratomra.
Mintha ezt már tegnap is megírtam volna.
Csúcs. A fürdőszobában az improvizált levezető (slag) éppen a könyökcsap tövénél ereszkedett meg. És bizony az alsó szomszéd  ázik. Így köss szerződést fuser mesterrel, csempézés alapos gyanúja közepette.
Szivatórongy, feltörlőrongy, súrlórongy. Belső monológom egyetlen, végtelen eposz; csárogásból katedrális.
Jaj, de önkínzom magam!
Pedig én csak egy film, egyszerű szabolcska-film…
„Szeretnék jól élni” – mondogatom.
„És folyton attól félek, hogy elcseszem.”
(a/ célneurózis)
(b/ majdnem) tényleg.
Aztán mégse. Távozz tőlem, dudás.