Ha a ma­gyar líra történetében kívánjuk nyo­mon követ­ni az 1956-os for­ra­dal­mat, ak­kor min­den bi­zonnyal elsőnek Illyés Gyu­la re­mekművét, az Egy mon­dat a zsar­nokságról címűt kell ki­emelnünk, ha vi­szont a pub­li­cisz­tikában, il­let­ve esszéiro­da­lom­ban akar­juk ugyan­ezt ten­ni, ak­kor talán jó, ha Tamási Áron írását, a Ma­gyar fohász címűt választ­juk, ame­lyet október 26-án ol­va­sott fel a sza­bad ma­gyar rádióban, nyom­tatásban pe­dig a ma­gyar írók lapjában, az Iro­dal­mi Újság ne­ve­ze­tes, no­vem­ber 2-i számában je­lent meg, ugyan­ab­ban a lap­számban, amely­ben az Illyés-vers is.

Utóbbi ugyan jóval korábban, még 1950-ben ke­let­ke­zett, és az éppen ak­kor kezdődő ma­gyar­országi kom­mu­nis­ta rémura­lomról, sőt általában a totális dik­tatúrák természetéről és működéséről ad hi­te­les és pon­tos költői látle­le­tet, előbbi pe­dig, Tamási írása a for­ra­da­lom nap­ja­i­ban fo­gal­mazódott, ám mégis szerzője távla­tos szemléletéről és történel­mi tisztánlátásáról tanúsko­dik.

Az adott új hely­zet meg­határozásával és egy történel­mi emlékez­tetővel indítja fohászát Tamási, hogy aztán egy tétel­mon­dat­tal az ak­ko­ri na­pok alakítóinak köte­lességére fi­gyel­mez­tes­sen: „Az idők gyógyító lázában él a ma­gyar. Történelmünk ezer évén át lo­bog az em­be­ri Géni­usz üze­ne­te, mely nem­ze­ti hőse­ink példáit eme­li elénk, és költőink fénylő sza­va­it idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”

Ezt követően kezd bele a maga ve­re­tes, ese­tenként bib­li­kus nyel­ve­zetén a háború utáni időszak („az enyhület”) el­mu­lasz­tott po­zitív le­hetősége­i­nek, va­la­mint a nem­zettől ide­gen ide­ológia („a ha­zugság ita­la”) és egy erőszak­ra épülő po­li­ti­kai rend­szer kiépülésének felvázolásába („za­va­ros veszély”), ezek­ben az egyéni és a nem­ze­ti létet egy­aránt fe­nye­gető, gúzsba kötő fo­lya­ma­tok­ban jelölve ki a for­ra­da­lom kitörésének oka­it. Ugyan­ak­kor van elképzelése a meg­oldást il­letően is, ame­lyet a de­mokráciában és a nem­ze­ti függet­lenségben jelöl ki, nem hall­gat­va el azt sem, hogy en­nek elérésében va­la­miféle sze­re­pet a nagy­világnak, a nagy­ha­tal­mak­nak is vállal­ni­uk kell. „A ha­tal­mak, me­lyek a ma­guk rend­szerében élni jónak és he­lyes­nek látják, adják meg nekünk a le­hetőséget, hogy mi is a ma­gunk em­be­ri és nem­ze­ti formánk­ban élhessünk – írta. – Ez a for­ma nem más, és nem is lesz más, mint a társa­dal­mi de­mokrácia és a nem­ze­ti függet­lenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nem­ze­ti kormány tudná a nép aka­ratával megtölte­ni; a művelődés szel­lemével pe­dig a ma­gyar lélek­nek azok a mes­te­rei, akik az elmúlt évti­zed alatt is a nép hűségében éltek.”

Az író által ki­jelölt és kívánt történel­mi al­ter­natíva bekövet­keztére évti­ze­de­ket kel­lett várni, egészen a rend­szerváltozásig, de hogy még ma is van raj­ta ki­igazíta­ni­való, az nyilvánvaló. Ama fohász be­fe­jezéseként meg­fo­gal­ma­zott óhajról pe­dig („szen­vedő lélek­kel áhítjuk”) nem vett tu­domást ak­kor az önkényura­lom igazság (?!) szolgáltatása, azaz nem a „bölcsesség szel­le­me” érvényesült a for­ra­da­lom­ban részt vevők esetében ho­zott ítéle­tek­ben, mint ahogy a ma­gyarságon belüli „rontó har­cok” sem szűntek meg, talán máig sem…

www.szekelyhirmondo.ro / eirodalom.ro