Petőfi „legfiatalabb” román fordítója
A román közszolgálati televízió magyar adása 1990-ben rövid beszélgetést közvetített néhai Nicolae Pintilie – akkor már nyugalmazott – tanárral, aki az adásban elmondta, mennyire foglalkoztatja Petőfi verseinek román nyelvre fordítása. Az RMSZ akkor megszerezte a tanár úr erről szóló, levélben kifejtett önvallomását, amely így szól:
„1932-ben születtem Iaşi-ban, itt lettem a román nyelv és irodalom tanára. 1990 szeptemberétől nyugdíjaztak. 1948-ban ismerkedtem meg Petőfi költészetével, amikor elolvashattam néhány románra fordított versét. Egy irodalmi kör tagjaként, egy év múlva magam is jelentkeztem 3 fordítással az Opinia és a Lupta Moldovei hasábjain a költő halálának százéves évfordulóján. Bár fordításaim gyengék voltak, ma is büszke vagyok rájuk…
Sok segítséget kaptam az évek folyamán Siklódy István barátomtól, aki Iasi-ban élt, majd a csíkszeredai Deák Gyulától, aki magyartanár. Kettejük, valamint orosz és francia nyelvű Petőfi-változatok segítségével láttam neki a nagyobb lélegzetű fordító munkának… Kezdettől fogva azonosultam Petőfi lelkületével. Ugyanazok a törekvések feszítettek, amiket ő oly mesterien kifejezésre juttatott, s nem volt más dolgom, mint átültetni azokat az anyanyelvemre…
Megfeszített munkát végeztem 1955-1966 között, s amikor 3 nagy füzetben összegyűlt mintegy 800 fordításom, a Kriterion kiadó ajtaján kopogtattam… Ott egy úr azt mondta, hogy Petőfi az Eugen Jebeleanu felségterülete, s még csak udvariasságból se volt hajlandó belelapozni a kéziratba. Súlyos csapásként ért e válasz, de annyi hasznom volt belőle, hogy attól kezdve teljesen átdolgoztam valamennyi fordítást, s közelebb kerültem a költő lírai kifejezésmódjához, illőbb nyelvi eszközöket találtam gondolatai tolmácsolására… Úgy érzem, mintegy 600 fordításom jól sikerült. Szeretném őket kötetbe gyűjteni, majd áprilisban-májusban legépeltetni. Gondolom, a meglehetősen teljes román Petőfim jelentős teljesítménye lesz a román-magyar művelődési kapcsolatoknak. A kötet mintegy 500 darabját még sose fordították le románra, s ha megjelennek, teljességgel újdonságnak számítanak.” (1990. február 10.)
Még éveknek kellett eltelnie, hogy 1996-ban végre napvilágot lássanak e nemes magánszorgalmú foglalatosság meggyőző bizonyítékai. Nicolae Pintilie fordításait így értékeli a Petőfi fordításirodalom avatott szakértője, Dávid Gyula irodalomtudós:
„1989-ben döntő politikai fordulat következik be Romániában, összeomlik a diktatúra és vele a hatalom ideológiai apparátusa is, de a könyvkiadást új kihívások elé állító piaci körülmények a román–magyar kölcsönös fordítások terén is negatív hatással vannak. A megelőző évtizedekben oly jelentős – s a politikai háttértől eltekintve, kiemelkedő fontosságú – műfordítói munka, amelynek eredményeként a román irodalom szinte minden valamirevaló értéke s a magyar klasszikus és kortárs irodalom igen nagyszámú kiemelkedő műve megjelent a másik nép nyelvén, szinte teljesen leállt. Ma már fehér hollónak számít az a lapszám, amelyben a 90-es évek román, illetve magyar irodalma magyarul, illetve románul megszólal.
Ebben a helyzetben kiemelkedő jelentőségű az, hogy a temesvári Helicon kiadó 1996-ban megjelentette Petőfi válogatott verseinek több mint 800 oldalas kötetét N. I. Pintilie fordításában.
A kötet több mint négy évtizedes fordítói fáradozás eredménye, N. I. Pintilie 1949-ben közölte első Petőfi-fordításait (Bányában, Föltámadott a tenger) egy moldvai lapban, további kettőt (A kutyák dala és A farkasok dala) 1951-ben, s hármat az 1969-es évforduló alkalmából (Kiskunság, Fekete kenyér, Szeptember végén). Az igazi áttörés éve számára 1973, amikor tíz Petőfi-fordítása jelenik meg (saját bevezetőivel két Iaşi-i román lapban), s ezek közül öt olyan, amelyek az ő tolmácsolásában szólaltak meg először románul (Zöldleveles, fehér…, Elnémult a fergeteg, Természet! Még te is gúnyolódol? Fölszedtem sátorfám, Magány). Tolmácsolásainak értéke s fordítói koncepciójának elemzése külön tanulmányt érdemelne, hiszen művészi teljesítmény tekintetében a román költészet nagyjaival kelt versenyre. Itt most csak N. I. Pintilie vállalkozásának mennyiségi mutatóira hívjuk fel a figyelmet: 1973-ig – az ő fent említett új fordításait nem számítva, a Petőfi-recepció 108 esztendeje során összesen 345 Petőfi-verset szólaltattak meg románul, míg N. I. Pintilie 1996-os kötetében 416 Petőfi-vers fordítása olvasható.
Petőfi-kötetéhez az időközben elhunyt N. I. Pintilie előszót is írt, amelyben egyrészt röviden bemutatja Petőfit a román olvasóközönségnek, másrészt elmondja, hogyan került kapcsolatba költészetével, hogyan jutott el “az első félszeg próbálkozások”-tól egy Moldvába vetődött magyar katonatiszt-barátja segítségével s néhány kolozsvári filológustól bátorítva oda, hogy meg mert mérkőzni a Petőfi-tolmácsolás olyan elismert nagyjaival, mint St. O. Iosif, Costa Carei vagy Eugen Jebeleanu.
A N. I. Pintilie-tolmácsolta 1996-os kötet biztató lehet mindazok számára, akiket talán szomorúság tölt el a román–magyar irodalmi kapcsolatok és kölcsönös fordítások-ismertetések jelenlegi hullámvölgyében, vagy amiatt, hogy a megismerést – ahogy valaha Jókai és sok más előttünk járó álmodta – nem követte a megértés és a megbecsülés. Hinnünk kell azonban abban, hogy az ő fáradozásuk nem volt hiábavaló, s az idő megérleli egyszer a magot, amelyet elvetettek.” (Dávid Gyula: Petőfi románul. In: Kisebbségkutatás, 1999 / 3. sz.)
PETŐFI SÁNDOR
A puszta télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Pest, 1848. január
Pusta, iarna
Hei, de-acuma pusta-i pusta-adevărată!
Toamna-i gospodina fără judecată!
Tot ce-i adunară
Primăvară, vară
Ea cu uşurinţă iroseşte-n grabă,
Iarna află numai urme din podoabă.
Turma zurgălăii peste zări nu-şi mişcă,
A-ncetat ciobanul să mai cânte-n trişcă.
Orice păsărele
Au muţit şi ele,
A tăcut cristeiul ce ţipa la lună,
Nici măcar un greier scripca nu-şi instrumă.
Ca o mare-a gheţii-i pusta fără capăt,
Pasăre rănită – soarele e-n scapăt,
Ori şi vârsta parcă
Văzul î-l incearcă,
De se pleacă-atâta să privească-n zare,
E păcat că-n pusta ce să vadă n-are.
Goala e coliba străjii, nu-s pescarii,
Vitele-s în grajduri, e pustiu pe arii,
Numai când le mână.
Seara, la Fânână,
Câte-o juncă zbiară, ar vrea să se-adape
Mai curând din iazul cu-ngheţate ape.
Sluga ia şiragul de tutun din grindă
Şi pe prag se pune, foile să-ntindă.
Când tăiate-s toate,
El din cizma-şi scoate
Pipa şi, umplând-o, pufăie-a tânjeală,
Când şi când se uită de nu- ieslea goală.
Hanurile însp tac, cum se cuvine,
Pot hangiu, hangiţa să tot doarmă bine,
Şi-a pivniţei cheie
Pot şi-drum s-o deie.
Nimeni către dânşii oiştea nu-şi abate,
Că-s de-omăt şi vânturi căile-astupate.
Viscole şi vânturi sunt pe zări stăpâne.
Unul sus se-nvârte, altul jos rămâne,
Şi-n urgia trează
Cerul scânteiază
Că amnarul, neaua scapără-nstelată,
Şi din faţă-al treilea vânt porni să bată.
Spre apus de soare, ostenind se-alină.
Zarea-n câmp de piele străvezii e plină.
Numai ca o pată
Un haiduc se-arată.
Spre-un sălaş de noapte calul i-i pe cale,
Lupu-i calcă-n urmă, corbu-i dă târcoale.
Ca un rege care-i alungat din ţară,
Soarele-n hotarul gliei, plin de pară,
Zarea o înfruntă
C-o privire cruntă,
Şi când ochiu-n celălalt capăt i s-arată,
De pe cap coroana-i cade-nsângerată.
Traducere de N. I. Pintilie